Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Vinkó József: Kaptafák és tilalomfák. Szubjektív jegyzetek a mai színikritikáról
zárul: a színház nem hisz a kritikusban (visszasírja a régi mestereket), a kritikus nem hisz mestersége értelmében (és toleráns direktorok után vágyakozik). DRÁMAI BREKEKÉK AVAGY SZÍNIKRITIKÁNK MÓDSZERE Mintha bizony színikritikánk másfélszázados múltja ostyába csomagolt finom feddések története volna. Oly gyakran hivatkozunk a magyar műbírálat fényes előéletére, hagyományaira, elfelejtett tradícióira, elegáns stílusára, hogy félek: ez a hősi múlt nem egyéb kifényesített legendánál. Tévedés ne essék, nem a kiemelkedő egyéniségek szerepét vitatom (Bajza József, Vörösmarty Mihály, Gyulai Pál stb.), hanem az egységes kritikai szellem létezését, a kritikai összhangot, a pezsgő színházesztétikai és dramaturgiai tisztázásokat. Valljuk be: nálunk még önálló magyar társulat sem volt, amikor Lessing megírta a Hamburgi dramaturgiát, Diderot a Színészparadoxont. (Az előbbi első teljes magyar fordítása 1963-ban, a másodiké 1986- ban jelent meg). A világban akadémikus, destruktív, analitikus és impresszionista kritikáról vitatkoztak, midőn idehaza azon csaptak össze a kedélyek, hogy Veszprém megye főügyészének két darabját (az Asszonyt praktikát és a Kaszki Pált) egyáltalán megbírálhatja-e nő, Karacsné Takács Éva, az első magyar színikritikusnő, akit aztán bíráló-honfilányok lelkes hada követett. Tegyük kezünket a szívünkre: a magyar színikritika dilettáns módon indult és sokáig az is maradt. Franciaországban már 1770-ben önálló és rendszeres színházi lapot alapítottak, (a Journal des Théátres-ot), amit hamarosan gombamód követtek a szaklapok; a forradalom alatt a Censeur dra- matique, a restauráció idején a Camp volant, a Polgárkirály alatt a Revue et Gazette de Théátre stb. Magyarországon a színházi újságok előfutárai a színházi zsebkönyvek és a színlapok voltak, valamint a nagyszebeni német nyelvű Theatralisches Wochenblatt (1779). Az első szűkszavú „színibírálatokat” a Magyar Hírmondó közölte, az első pesti szín- társulat működése idején (1772—76), ám ezekből az írásokból éppúgy hiányzott mindenféle kritikai szempont, mint a Tudományos Gyűjteményből (amelyből Teleky József gróf a „szabad és józan szabályokon épült kritikát” hiányolta), a Játékszíni Tudósítások tizenhat számából (ide Csáky Tivadar írt „bírálatokat” a kassai előadásokról) vagy a Világos utáni tiszavirág életű lapokból (például a Délibábból, a Kolozsvári Színházi Közlönyből, Egressy Gábor hamvába holt újságjából, a Magyar Színházi Lapból vagy a Színházi Látcsőből). Talán ezért is szól meglepő (és mai színházi fül számára elképesztő) szigorúsággal A magyar színészeti bírálókhoz (különösen X. és Comp. úrhoz) a Társalkodó 1836/19. számában Bajza József, a „magyar kritika Lessing je”. Bajza a Rajzolatok újságíróit támadja, akiknek cikkelyeiben „a művészetre nézve egyetlen tanulságos gondolat sincs”, csak „céltalan élesség és üres el- ménckedések”. A budai művészek „X. et Comp. úr által kivétel nélkül mániásoknak, széltől zúgó és gőztől keringő fejűeknek, s rosszabbnak mondatnak lenni a felbőszült gulyánál”. Bajza lesújtóan ítélkezik az elmúlt időszak színibírálatairól, amelyek „nem egyebek, mint puszta személyes tetszés és nemtetszés, elv és ok nélküli észrevételek” és a „legnagyobb felületesség színét hordozzák magukon”. Néhány hónappal később, a Kritikai Lapokban ízekre szedi kora „színészbíróit”, akik állításaikat nem magyarázzák csak „magasztalnak túlzásig” vagy „korholnak céltalan élességig” anélkül, hogy erre a korholó élességre képzettségük vagy felkészültségük által jogot szereztek volna. A kor kritikusai egyébként a színihatást tartják a legfőbb becsmértéknek, a dráma sokáig még Bajza számára is csak színpadi és nem irodalmi érték. Ezidőtájt már kialakul a kritika-kaptafa; a bírálók döntően a darabot és a színészi játékot elemzik, az előadásról (rendezés, színészi összemunka) néhány kurta, semmitmondó szót, ha ejtenek. Vörösmarty, Bajza és később Gyulai Pál preciőz pontossággal boncolgatja a színészi teljesítményt, felszólító módban („Komáromy ne hunyorgasson any- nyit!”) beleszólnak a legapróbb részletekbe, öltözékbe, mimikába. Egy-egy előadás 186
