Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Vinkó József: Kaptafák és tilalomfák. Szubjektív jegyzetek a mai színikritikáról
VINKÓ JÓZSEF Kaptafák és tilalomfák SZUBJEKTÍV JEGYZETEK A MAI SZÍNIKRITIKÁRÖL Bizony nem nehéz szapulni a színikritikusokat. Sőt: divat! Minden időben a múzsák mostohagyerekei volt: „bedöglött” drámaírók, elvetélt színészek, renegát rendező- palánták. „Vademberek” — ahogy Diderot mondja — akik kényelmes karosszékükből „az arra járókra fúvócsőből mérgezett nyilakkal lövöldöznek”, s máig szent meggyőződéssel vallják: ha másokat szidsz, magadat dicséred. Nem csoda, ha kétes hírnév az övék. Voltaire egyszerűen csak langueyers de la littérature-öknek (irodalmi disznónyelv-vizsgálóknak), Théophile Gautier gargons de billard-oknak nevezte őket: az a dolguk, hogy a bevitt ütéseket számolják. G. B. Shaw éppúgy köszörülte rajtuk a nyelvét, mint Émile Zola, akit cserébe a dühödt műítészek példátlan gúnyözönnel illettek: elnevezték „romantikus pöcegödörpucoló”- nak, „kocsma-esztétá”-nak, „mézeskalács-disznó”-nak, aki csak a kulcslyukon keresztül lesegeti a társadalmat. Portrét rajzol róluk ősbemutató című regényében Karinthy Ferenc is. Czitrom Ervin, a híres vagy inkább hírhedt bíráló (aki surranva jár és mazochista kéjjel tűri, hogy a hisztériuks primadonna felpofozza) „puha volt és omlatag, arca püffedt fehér, mint a vízbe áztatott zsemle, nem nézték volna ki belőle a fulmináns cikkeket”. Gyulai Pál még a segítségére is siet a fantáziátlan kritizálóknak és önkínzó kéjjel így ír: „A kritikus nem is lehet becsületes ember; rossz férj, hűtlen szerető, csalfa barát, kárörvendő és irigy, szívtelen, megvesztegethető és mindenekelőtt ha- zafiatlan... Nem tud írni, csak a másén rágódik, irigyli az író népszerűségét.. És a honi „ficzkándozások”-at még nem is idéztük! Íme, néhány azokból az „el- méncségek”-ből, melyekkel Bajzát gúnyolták ellenfeled, a Rajzolatok „sok ügyekeze- tű” újságírói, akik úgy jegyezték a cikkeiket: Őszinte Testvérek. Csak néhány Baj- za-gúnyszó: „agyarász-kanász-irkász-firkász-gáncsász-zajász-bajász”, „Zajbaj”, „Ba- jazzo-á-lápgyárász” és egy versike: „ő a Lámpák Józsefe, / Ki mint a sertéskefe Sok becsületes főt karcol, / Ki vele, rosszal, nem harcol!” Nincs könnyebb, mint a színikritikust gyalázni; kritikussorvasztó idő jár, a céhsablonok most rendeződnek át, ilyenkor a kritika a legsebezhetőbb. Mielőtt — akaratlan bértollnokként — magam is beállnék tehát a kritikuspukkasztók sorába, elöljáróban hadd szólják néhány szót a kritikusok védelmében. Manapság minálunk igen nehéz kritikát írni. Az egész magyar színházi élet forrásban van, szilárdnak és véglegesnek hitt szabályok megkérdőjeleződnek, esztétikai kategóriák átértékelődnek, a lengyel dráma és a nyitott dramaturgiák hatására a honi dráma- és színházszemlélet szinte naponta változik. A hetvenes-nyolcvanas évek megváltozott társadalmi szerkezete, az új gazdaságirányítás ellentmondásai, a tudat és a létforma dilemmái megkérdőjelezik az évtizedek óta bevált kritikuskaptafákat és pezsdítően hatnak a műfajra. Üj színek, új ízek lelhetők fel a kritikában. Ugyanakkor naponta szaporodnak a tabuk. Növekszik a művészek kritikaallergiája; mintha a magyar színházak virágoskertjében (Illés Endre szavaival élve) csupa mimóza nyílna. A szakma nem hisz az őszinte bírálatban, a szigorú szó mögött személyes gáncsoskodást keres, rejtett célzások, titkos üzenetek után kutat és egy-egy merészebb bírálattól rögvest csalánkiütést kap, rohan „orvosért”, felkapja a telefont, tiltakozik, protestál, „vallatás! per”-ért kiált, a kritikus fejét követeli. Az őszinte-nyílt bírálat így valóban személyes sértődések darázsfészke lesz, s a kör be185
