Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XI. (életrajzi esszé)

seinknek... Az unokaöcs tüstént kapcsol: Igen, már értem — mondja „szinte önmagának” —. Nincs még vége a harcnak, most is varrnak névtelen hősök, akik tűrnek, áldoznak és... A bácsilka nem hagyja sokat beszélni, érdeklődik: miféle papírosok azok ott az ifjak kezében? bizonyára térképek meg ilyesmik, tudja ő, hisz maga is megjárta a Kárpátokat, Gorlicét, a Doberdót... Bezzeg el- álmélkodik, amikor hallja, hogy azok bizony holmi verseskönyvek, festmények meg rajzok. Minek az efféle annak, aki katona akar lenni? ?

Végre szóhoz jut a 2. akadémikus is: katonák lesznek, bizony csakhogy magyar katonák! S nem volt-e katona Balassi Bálint, a magyar költészet első nagy állócsillaga? Említi aztán a teljesség kedvéért Zrínyit, Bessenyeit, Bolyait. De a „nemzet napszámosa” bizony nem lelkesedik: Ez lenne hát az új katonanemzedék? Szép, szép — de célhoz segít-e ez? Közelebb lép a fiúkhoz, és suttogóra fogja a hangját: Tudjátok-e ti, hogy most Szobnál van az új magyar határ, hogy Pozsony, Kassa, Kolozsvár mind nem a mienk... s most a körülcsonkított, lázbeteg ország segítségért kiált? Aztán nagyot kiált: Fegyver kell nekünk, sok-sok fegyver! Az ifjak nem lepődnek meg — talán hallottak már egyetmást az iménti bizalmas információikkal kapcsolatiban. Ismét a 2. akadémikus adja meg a választ: ... fegyver kell nekünk. De nem fegyver-e a finomult érzésvilág is, amellyel könnyen győzünk a csüggedés felett? Avagy nem vértez-e ércnél keményebben a tisztultabb erkölcsiség a romlott világ anyagiassága ellen?

A „bujdosó magyar” noha irigy, mégis szkeptikus: ... Tele vagytok bizakodással, friss erővel, boldog jövővárással. De mit tegyek én?... Én nem tudok már hinni! A vallomást néma csönd követi, majd a bácsi imigyen búcsúzik: Node már későre jár, kedves fiaim, mennetek kell. Holnap majd találkozunk. Az ifjak — mi mást tehetnének? — jóocakát kívánnak a szobor tövében tanyázó nagybácsinak, aki elmereng a hallottakon: Milyen mások ők... Hogy tele vannak élettel, hittel... Balassi, Zrínyi, Bessenyei... Milyen szép is a múlt! Hűvös lehet az éj, és kemény a talapzat, mert hozzáteszi: Csak egy kis tábortűz is lenne itt hozzá, mint valamikor régen... Hej Rákóczi!... Bújdosó kurucok!... De ugyanaz mindig a magyar sors!... Ezzel elbóbiskol.

A továbbiakban idézem a szerzői utasítást: „A szín fokozatosan egészen elsötétül. Közben távolról tárogató a Nagymajtényi síkon letörött a zászló kezdetű dal néhány sorát játssza.” Ezt követően: függöny le, majd föl. Ismét a szobrot látjuk, a lépcsőn felsorakozva Balassi, Bessenyei, Zrínyi és Bolyai; lentebb akadémikusok, akik „lanttal, térképpel, könyvekkel, festőszerekkel... hódolón tekintenek fel a nagyokra”. Szegény bújdosónk nem alhatik tovább: ocsúdik és ámul. Balassi szaval neki, majd Zrínyi szónokol, aztán Bessenyei és Bolyai látja el intelmekkel. A 2. akadémikus — nyilván némi kárörömmel — feleld ősségre vonja: mer-e ezek után sem hinni a szebb magyar jövendőben? Mire Balogh felkiált: Hiszek, hiszek! Azzal „lassan térdrecsuklik a csoport előtt”, miközben „az énekkar a háttérben a Magyar Hiszekegybe kezd... az elesett katona Hungária öléből feláll és tört kardját vágásra tartja fél; Hungária büszkén széttekint és áldón kiterjeszti jobbkarját a csoportok felett, baljával az elesett hőst öleli át.” Aztán „az emlékmű tetején levő kőkoporsó felnyílik, s belőle Nagy-Magyarország fénnyel övezett térképe tűnik elő...”

Az ehhez hasonló „szellemi eligazítást” ömlesztve kapták a kor jövendő tisztjei. Szellemileg tunyább részük nem akart vagy nem is tudott túlemeliked- ni a frázisgyártók színvonalán; a csömörrel küzködő nyitottabbak pedig — osztály- és hatalmi korlátokkal elszigetelve, kasztszellemmel fertőzötten — szabad prédájává lettek a szélső jobboldal „új eszméinek”.

137