Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XI. (életrajzi esszé)

veredünk.” Aztán elhallgat, és a szerződ utasítás szerint révetegen néz a levegőbe. Jeléül annak, hogy azért nem is olyan vidám dolog ez a keveredés.

A téma fcortünet, éppúgy, mint a „színezüst erdők során” száguldó „mese- autó” története a melegszívű bankigazgatóról és a „szegény, de tisztességes” gépírókisasszonyról. Születtek a Zilahy-drámánál igényesebb és silányabb változatai is. A tömeg-ízlés szintjén így is tükröződött a ,paraszti megváltás” gondolata. Mögötte pedig ott húzódik a megvalósíthatatlan korparancs: az igazi nemzetté-válás torzultan jelentkező igénye a rendszer torz — „történelmi” állapotokat rögzítő — viszonyai között. Emlékezhetünk a későbbi, társadalmi töltésű filmekre, mint például a Bors István (1939), a Dr. Kovács István (1941) — ez egyébként a „Süt a nap-téma” népszínmű-jellegtől megfosztott változata —, vagy a Harmincadik (1942), amelyek valós társadalmi kérdéseket vegyítettek nacionalizmussal, antiszemita-fasiszta elemekkel, tovább növelve az eszmék zűrzavarát.

Bajcsy-Zsilinszky Endre — vállán a „párás zt-Messiás ’ ’ Adhim András haláláért halálig hordott felelősséggel — az első világháború lövészárkaiban fedezi fél a „mesebeli Jánosokat”, paraszt huszárjait, s rájuk építi majd a maga nemzeti megváltás-gondolatát, „magyar radikalizmusát”. A „paraszti messianizmus” megfordul: népből jött és nép felé forduló értelmiségiek most már nem várják a paraszt messiásokat, hanem maguk akarnak a „megtartó” és „világtalan” falu — s vele az egész nemzet — megváltói lenni.

Nagy bátorság, nagy kétségbeesés és keserves történelmi helyzet kell majd ahhoz, hogy Németh László — a „Süt a nap”-téma „megemelt” lezárásaként is — 1941-ben megírja Győzelem címmel a nép-megváltó szerepre gyöngének bizonyult Sántha tanár drámáját, aki görcsös reménnyel s némiképp az en- gesztelés gesztusával áldja meg halála előtt leánya házasságát Ács Lajossal, az okos és erős parasztlegénnyel.

*

Österreicher György másodéves akadémikus bizonyosan ott van — talán épp szereplőként — a Judovikás Leventekor fennállásának tizedik évfordulójára rendezett ünnepségen, 1930. május 24-én. Ekkor adták elő vitéz Rostás József — ő az, aki Jány iskolaparancsnok szerint „oázis” és „égő fáklya” a katonalélek számára — Kard és toll című színdarabját. íme, a műalkotás rövidített tartalma:

Színhely a Ludovika Akadémia előtere, a Névtelen Hősök emlékművével. Balogh, a „felvidéki volt iskolaigazgató fedetlen fővel a szobor lépcsőjére borul, mintha imádkoznék”. Két akadémikus jön, egyiknél két könyv, a másiknál papírtekercsek. Észreveszik Baloghot, akiről kiderül, hogy az 1. akadémikus nagybátyja. Az Öcs érdeklődik: mit keres errefelé a bácsi? Mire a volt iskola- igazgató : ... Talán hallottátok, mi most a magyar ember sorsa az elszakított földeken. Az új uraiknak én sem kellettem... Aztán elindultam a csonka haza felé, munkát, mindennapi kenyeret keresni... Pedig tudom... — és legyint, lemondóan. A unokaöcs helyesel: Sajnos, nálunk is nehéz most az élet... Balogh tudja: Igen, igen: kicsiny az ország, kevés a kenyér...

E rövid szociográfiai felmérés után elmondja, hogy állást ugyan nem talált, de ide naponta eljön, mert ezt a darabka földet — mármint a szoborét — a magáénak érzi, hisz itt van Hungária istenasszony, a mi örökéletü édesanyánk, ölében az elesett magyar katonával; a hideg kövön ez a felírás: Névtelen hő136