Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XI. (életrajzi esszé)

„Tüzes Dózsa György” mellett pedig ott a másik mitikus alak: az örök balek, a „mesebeli János”:

Bajban van a messze város,

Gyürkőzni kell a Halállal:

Gyürkőzz, János, s rohanj, János...

Szabó Dezsőnél pedig ott van minden, ami Adyból jött: az „örök falu”, a „világtalan falu”, a nemzetihalált felidéző „elsodort falu”. És ott van végül a mitikus reménység: a „megtartó falu”. Furcsa vagy nem: az Ady teremtette mítoszból fakad nemcsak a falu felé forduló messiás-várás, de a tevékenymegváltani akarás, nemcsak a kékködös szép álmok és sötét víziók, de a tényirodalom lázító tárgyilagossága is. Adytól veszi erejét a dunai néptestvériség gondolata. Trianon után tőle a kétségbeesés és tőle a remény, nélküle a katasztrófa s ami belőle következett: talán elviselhetetlen.

Ady mítosza összefogja szinte mindazokat, akik „népben-nemzetben” gondolkodnak, a 20-as évektől egészen a háborús ellenállásig; eszmei-politikai ereje átível a második világháború szakadékán, s nem csökken az 1945-ös újrakezdésnél sem.

Torzul is ez a mítosz, persze. A torz tükörben a „nagy arénába” lökött Mesebeli János a világháború legvitézebb katonájának láthatja magát, a „megtartó falu” pedig „romlatlan faluvá” lesz, amely elfordult a „forradalmak vörös őrületétől”.

1924-ben került színpadra Zilahy Lajos drámája, a Süt a nap. Gügyögő kedély jellemezte, az egykori népszínművek modorában, hallatlan siker * lett mégis, évtizedeken át a falusi műkedvelők kedvence; még 1947-ben is láttam ilyenféle előadását. Igaz, tükröződött benne a korabeli „élet”: a háborúban zsíros odott basaparaszt — leginkább Göre Gáborra emlékeztet — „kis kurta on- gorát” vesz kényeskedő liba-lányának. Kátsa cigány korszerű képemása már szemtelerikedni is mert a tanító úrral, aki az ugyancsak nyomorgó tiszteletessel együtt képviseld az elesett magyar középosztályt. Nem csoda hát, ha a szegény papkisasszony így áradozik a gazdasszonnyá lett egykori cselédlányuknak, miközben szól a falu „vékonyszavú kis harangja”:

„... tiétek a mező, tiétek a föld, tiétek a kis tanya... mennék én is veletek, mennék én veletek arra, ahol dolog van és nóta, ahol virágok és állatok vannak... hideg hajnalba felkelni a disznóetetéshez, estefelé a tarlók felett repülnék a libák, estefelé, mikor fejnek, édes, meleg tejszag van az udvaron és a kertből feljönnek az illatok... nem tudod, te Mari, nem tudod te, hol éltek, élet kertjében éltek ti, ahol búza van és tej van, gyümölcs van és kalász van... erő van és élet, ahol... süt a nap.”

Bizony. Agyonódesítve, ragacscsan: ez a „megtartó falu”. És nem késik soká Mesebeli János sem: goromba, indulatos', de aranyszívű és erős. Most tért meg a „nagy arénából”, már kapja is a vitézi óimét, hozzá a nyolcvan holdas telket, és hozzá — mégsem mese a király-lyány, szegény Ady Endre! — az aranyszívű, szerelmes papkisasszonyt. A tanító pedig kimondja a végső tanulságot, „szinte suttogva és szinte könnyezve”:

„Olyanok vagyunk, mint a főd... Az idő ekéje fölszántott1 bennünket... Akik fölül vétünk, alul kerülünk... Akik alul vótak, fölül kerülnek. Mi elszikkadtunk, kiszáradtunk, mint a tarló... Itt alul van az új erő. Keveredünk. Most keveredünk... Nagyokat hasít belénk az eke... nem baj. így jó, ha ke135