Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XI. (életrajzi esszé)

saság további története bizonyítja, hogy épp ezért reménytelen. A turánista jobbszárny mellett hamarosan kialakul a „marxizáló” balszámy, amelyik közeledik a munkásosztályhoz, földreformot követel. Itt is bontakoznak már az eljövendő népies mozgalom körvonalai. Folyóiratukba ír Illyés, József Attila, a 30-as évek elején szoros kapcsolatot tartanak Bajcsy-Zsilinszkyvel. Az évtized végére a társaság , ki ürül”; maradványa konzervatív, jelentéktelen csoportosulás.

A 20-as években felnőtt generáció a 30-as évek elején kezd szóhoz jutni. E fiatalok igen nagy része alapjában elfogadta a hatalom közvetítette magyarság-képet, a „hazafiatlan” munkásosztályra szórt vádakat — ahogy a kor szervezett munkásfiataljait is jellemezte bizonyos szektás elzárkózás, amit gyakran összetévesztettek az osztálybaroos keménységgel —, de érzékelniük kellett a társadalmi feszültségeket, a rendszerben rejlő anakronizmust, össz-nemze- déki vonás szinte, hogy gondolkodásuk, érzelmeik már nem kötődnek oly erősen — sem pozitív, sem negatív értelemben — a Monarchiához, s hogy bármely oldalán álljanak is az ideológiai frontnak, igazából már nem legitimisták vagy szabad királyválasztóik, nem „horthysták” vagy „bethlenisták”, nem „jászisták” vagy „peyeristák”, és még csak nem is „kunisták” vagy „landleristák”. Elfogadják vagy megtagadják a fennálló társadalmi rendet, de így is, úgy is változtatni akarnak, másképpen jobb- vagy baloldaliak, mint elődeik. A Balogh Edgár emlegette, „generációs élményhez” hozzátartozik a „kétfrontos háború” is: egyszerre hadakozni az ellenséggel és saját nagy — vagy éppen kicsiny — öregjeikkel. Lázadnak a gerontokrácia, a vének uralma ellen, s vagy merőben mást akarnak, mint ezek a „vének”, vagy ugyanazt, de másként. Kulcsszavuk tehát az őrségváltás; és nem egyszerűen az örök generációs ellentét szintjén, hiszen hatámemzedékről van szó, amelynek békétlensége egy súlyos nemzeti katasztrófához kapcsolódó korszakváltás következménye.

Ez az adott politikai, társadalmi légkörben eléggé sokértelmű. Szimplifikál és komplikál egyszerre; zavarja a tájékozódást, képtelen szimbiózisokra vezet, ideológiák kotyvalékával tölti a fejeket. Még ma is szokás a 30-as években induló, és később pozitív értékelést kiérdemelt „nagy emberek” — holtak és élők — hibás, vagy éppen káros nézeteit, állásfoglalásait felemlegetni, nyíltan vagy burkoltan; és fordítva: elálmélkodni vagy zavarba jönni azon, hogy később okkal és joggal „kitagadottaknál” a 30-as években — mai értékelésünk szerint való pozitívumokat is felfedezhetünk. Mindez csak akkor meghökkentő, ha nem ismerjük, nem próbáljuk megérteni a kor zűrzavarát.

A bethleni Magyarország egy egész nemzedék számára gerontokrácia; de az a népszövetségi Európa és maga a Népszövetség is, az „ántiviiágból” való politikusaival, diplomatáival. Nem az viszont egyrészt Sztálin Szovjetoroszorezá- ga, másrészt Mussolini „fiatal Itáliája”; gerontokrácia viszont a vergődő wei- mári Németország hatalmi garnitúrája, amely két egymással is birkózó „fiatal erő” — kommunizmus és nácizmus — ellen védi pozícióit. Hitler, Mussolini, a portugál ,katolikus reformer” Salazar éppúgy „új ember” számukra, mint Sztálin, Gandhi vagy a New Deal Rooseveltje — együtt vagy egymás ellenére. Itthon pedig nemcsak Szabó Dezső, de Gömbös Gyula is — ebben is a rendszerből eredő tragikus „félszámypság”: nincs igazi súly a szétforgácsolt, elszigetelt baloldalon, Bethlen „ellentpontja” Gömbös lesz — program-adóvá válik. Igen sokan — például egy ideig Bajcsy-Zsilinszky is — tőle várják, s ő meg is hirdeti az „őrségváltást”, az „új, népi-nemzeti” politikát. Nemcsak a fiatal tisztikar esküszik rá a Monamától örökölt „totyákos” főtisztek ellenében, hanem

132