Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Bán Zsuzsa: Oké, főnök! (novella)

— Jöjjön öe addig, megkeresem.

Megmondta neki, hol találja, és várt az előszobában. Az ágy nyilván vetetten volt, nem akart beljebb lépni, zavarba hozni a nőt.

— Nem tudom óm, melyikre gondolt... — szólt (ki az asszony kisvártatva. Én itt nem látok a polcon semmilyen irattáskát.

— Na, szép — gondolta Dömötör —, ha most itt az időt húzzuk, annak is én leszek az oka. A főnök nem ér oda az értekezletre.

Beljebb ment, nem akarta, de először mégis az ágyra nézett. Színes virág- mintás ágyneműje volt a főnökéknek, a szobában valami enyhe kölniillat. Az asszony minden kóoossága ellenére is nagymértékben kívánatos, különösen, hogy a nagy keresgélésben combig szétnyílt a köntöse.

Arra Dömötör egyetlen percig nem gondolt, hogy mindez szándékos is lehet, eszébe sem jutott kihasználni a helyzetet. A főnök felesége tabu. Így hát még mielőtt bármit is továbbgondolt volna a túl laza köntössel meg a benn- valóval kapcsolatban, a szekrénysor polcait kezdte fürkészni kötelességtudóan.

— Nézzük csak... A felső polcon semmi nincs. Illetve ami van, az nem irattáska. Hátha valamelyik fiókban lapul?

Az asszony kihuzigálta a fiókokat, mialatt egyre több látszott belőle, aztán váratlanul a szoba túlsó sarka felé indult, ahol egy kétajtós szekrényen állt a televízió. Elhaladt Dömötör mellett, egymásra pillantottak, kicsit hosz- szabban, mint akarták.

— Lehet, hogy ebben hagyta — mondta a nő és kinyitotta a szekrénykét.

— Na végre! — sóhajtott fel Dömötör, amikor megpillantotta a lapos, fekete bőrtáskát. — A főnök már biztosan átkoz, hogy hol maradok.

— Magát? — kérdezte nevetve az asszony. — Hát ki tehet arról, hogy itthon felejtette? Miért nem gondolt rá ő, mielőtt elment?

Odaadta a táskát és megkérdezte, megkínálhatja-e egy kávéval?

Azt kellett volna válaszolnia, hogy semmiképpen, hiszen sietni kell. Ehelyett ismét túl hosszan néztek egymásra és ő bólogatott, hogy igen, egy kávé jólesne most.

Nem sok időbe telik, amíg egy kávé kifő, az ölelés is addig tartott csupán.

Dömötör aztán a virágmintás paplanon ülve itta meg, utoljára niég belecsókolt az asszony meleg nyakálba és hóna alatt az irattáskával elhagyta a tett színhelyét.

*

A főnök éppen akkor végzett a munkájával, amikor ő visszatért.

— Na, megvan a táska? — Ennyit kérdezett csupán és elterpeszkedett a hátsó ülésen.

Dömötörnek fütyörészni támadt kedve, nem tűi hangosan, csak úgy, félig magának. A főnök is vidáman nézegetett kifelé az ablakon.

— Hiába! — szólalt meg egyszerre. — Azért szép ez a táj. Nem tudnék innen elköltözni.

— Én sem — mondta jókedvűen Dömötör.

Ebben a pillanatban szinte rokonszenvet érzett a főnök iránt.

Körülbelül egy hét múlva történt, hogy a főnök megkérdezte:

— Mondja, Dömötör! Igaz, hogy maga villanyt is szokott szerelni?

— Az az eredeti szakmám.

— Na, mert a feleségem beszélt valakivel, aki igen dicsérte a munkáját.

123