Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - "Költészet és valóság" Vígh Tamással Nagy Lászlóról készített szoborportréjáról beszélget Kabdebó Lóránt
a homlokán ránccal élő ember szobrát látom, de valahogy mögötte megjelenik a húsz év előtti fiatalos arc is, ahogy először láttam őt. Mintegy kihívja ezt a képet is, és valahogy a kettő együtt jelenik meg, nem tudom miért. Persze valószínűleg nem a szoborban, hanem benned él ez, de hát ez az, amit mondtam, a karakternek ez a különös tulajdonsága. Gondoljunk csak a Bokros Birman kalapos önarcképére, talán-talán azt nevezhetjük tökéletes arcképnek, én nem is tudom, elértem-e valaha, talán egyszer egy plakettben. Egy olasz matematikusról készítettem, egy bizonyos Giorgo Quazzáról, aki meghalt, lezuhant, mint alpinista. Én ugyan őt nem ismertem, csak egy fényképen láttam, hogy olyan csöndes megadással és olyan szelíd megbocsátó megvetéssel tűri a közönség felesleges fecsegését, és ő szelíd bölcsességében ott lebeg fölöttük, mint egy templomban a szentkép, vagy valamely szent szobra az oltáron, — valami olyasmi módon. Ez annyira kiváltotta az érdeklődésemet, hogy emiatt1 megértettem, hogy ki lehetett, tehát volt kit megmintáznom. Volt mit csinálnom, mert azok a milliméterrel mérhető formák jelentést kaptak. A forrna jelentés nélkül nem is forma, talán még a természetben sincs jelentés nélküli forrna. Ezt csak azért mondom, mert a portrékészítőben van valami különös, szubjektív, tehát sokminden igaz, amit gondolnak róla, de azt nem tudják, hogy milyen kegyetlenül mérnöki akar lenni, és milyen könyörtelenül kénytelen az lenni. Minél többet dolgozik, annál többet differenciál, és annál többet tud apró különbségeket tenni, annál inkább megérti a részleteket, a formák jelentését. Akkor persze mindig gazdagabb és gazdagabb, és ezzel az eszményien gazdag, ideális mélységű portréhoz mindig közelebb jut, — de ahhoz iszonyatos sok munka kell. Most csináltam egy Bartók-plakettet; ez, többen azt mondták, hogy ez hasonlít a legjobban rá, azok közül, akik most, ebben a kampányban készültek. De ez, ha jobb lett, és tényleg jobban tartalmazza, amit a fényképek alapján tudunk Bartókról, azért lett az, mert rettenetesen sokat1 dolgoztam rajta. Nekiálltam, és akkor, mikor már folyt a könny a szememből, miár fájt a hátam a gömyedéstől, mikor már bel ezsibbadtam, még akkor is csináltam és csináltam és variáltam, elrontottam és újrakezdtem, mindig újra, mert még ez nem pontosan úgy van, és csináltam ridegen és mérnökien és mégis úgy, ahogy az ember teljesen a lényegre koncentrál. Tudniillik azért érdemes a részletekben nyomozni, hogy az ember mindig és jobban tudjon a lényegre koncentrálni. Akkor nem esik 'bele a részletekbe, mert ez a veszély szokott fönnállni, hogy beleesik a részletekbe, de viszont — érdekes módon — a lényeget éppen a részletekben való nyomozáson keresztül fedezi fel az ember. A szobrásznak egy különös tulajdonsága, egy sajátos adottsága kell hogy legyen: amire más esetleg elég ha egy pillanatig koncentrál, egy pillanatnyi átéléssel megvalósíthat valamit, a szobrász ugyanarra kitartóan, hosszasan, alaposan, napról-napra, hónapról-hónapra, talán éveken keresztül is kell tudjon koncentrálni, és egyforma intenzitással. Ha erre nem képes, vagy nem tud mindig vissza és visszatérni arra a koncentrálásra, akkor kicsúszik a kezéből a dolog, akkor valami baj lesz a munkával. Nagy szobrászok, azt hiszem, ezért lettek nagyok, és talán azért van olyan kevés nagy szobrász, holott annyi tehetség volt. Portrét szoktál máskor is élő modell alapján készíteni? 110
