Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - "Költészet és valóság" Vígh Tamással Nagy Lászlóról készített szoborportréjáról beszélget Kabdebó Lóránt
Az meg van határozva, hogy milyen volt a karaktere, de az, hogy a karaikterét ténylegesen, szigorúan milyen formák alkották, az nincs végérvényesen lezárva. Mintha valamilyen laza fogalmazvány lenne, amiben benne van ugyan, hogy miről van szó, pontosan lehet tudni, de nincs kellőképpen lerövidítve, a megfelelő mondatok nincsenek kialakítva, tehát nem elég határozott és kerek. Ha az ember megvizsgál egy csontot, láthatja, hogy az a csont olyan végleges, olyan tiszta forma, ami milliméterre mérhető, önthető, akár sokszorosítható. Egy élő ember feje, arca, szeme mindég egy kicsit laza, bizonytalan, az már nem sokszorosítható, az biztosan, pontosan nem is mérhető, változékony mert mindig van egy bizonytalansági határ benne ha mérem. És éppen ebben van a titok, amit meg kell fejteni. Az lett volna az igazi szobrászi teljesítmény, ha sikerül kiküszöbölni ezt a parányi bizonytalanságot is, mind jobban eljutni ahhoz, hogy a milliméter törtrészéig pontosan igaz legyen a forma, hogy a meggyőződésemnek megfeleljen, az „idea” testet öltve megszülessék — mert akkor igaz, ha megfelel a meggyőződés számára. Ehhez kellett volna még sokat dolgozni rajta. Manapság persze így nem divatos talán dolgozni, hiszen mindenkit sürget az idő, hatás kell, hatásosság stob., de így dolgozott például Despiau, és amit csinált, abban nemcsak a korjelenség él, hanem az élet is, aminek ő fölibe kerekedett, hatalmába ejtette hosszas, alapos meghatározásával, végső formák meghatározásával. Ahogy ezt a portrét készítetted, észrevettél-e valamilyen olyan változást ezen az arcon, amelyik már előrejelezhette a váratlan, korai hálált? Igen. Halálra azért nem gondoltam, de volt benne valami megrendítő gyengeség, holott ő erőteljes volt. Ha visszagondolok, a színe is nagyon fakó volt. Azután kialakult valamilyen ránc a szája szögletében, amit azelőtt nem vettem észre. A szája szögletében levő egyik redő a másikra borult, nagyon különös volt, és tulajdonképpen ezt is meg akartam csinálni. A mintázás nagyon késői stádiumában érhetett volna ez meg, ez se történt meg. Mert ha ezt sikerül megcsinálni, akkor tán sikerült azt az átszellemültséget is, ami a gyöngeségből származott, ami már több volt mint pusztán az ő tehetsége és a mindig meglevő lelki nagysága, hanem inkább az állapotából származó, a sorson, végzeten kívül álló átszellemüitség, a kettő együtt egész különös volt, ezt is lehetett volna ábrázolni. Kegyetlen dolog az ábrázolás. Es nem gondoltál arra, hogy egy másik Nagy László szobrot is készítesz? Majd. Amelyikben summázódik mindaz a benyomás, amit róla most elmondtál? Gondoltam arra, hogy azt, amit nem sikerült így megmintáznom, azt talán mégis megcsinálom. Az emlékek kopnak, múlnak, de mégis csak megvannak, aztán meg felidézhetik fényképek is, meg ha az ember látja, hogy ez többet jelent, mint a téma maga, tehát ez valami olyan vállalkozás, amelyiknek teljes összefoglaló értelme, jelentősége van, ilyesmi adhat erőt az embernek. De pusztán a téma, vagy szorgalom, vagy maga a tisztelet vagy még a barátság is ehhez kevés, azt hiszem. Azért kérdeztem ezt, mert amikor én ezt a szobrodat nézegetem, tényleg a kései — bár az ő esetében furcsa kései Nagy Lászlóról beszélni, mivel elég fiatalon halt meg, de mégiscsak a kései —, a megkeményedett arcú, 109
