Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Panek Zoltán: "Emlékezve együtt töltött, bandázó röpke időkre" (Nagy Lászlóról)

ta, hogy: magamban én annyi embert vittem, mint égbolton a csillagoik. Miközben olykor megdermedt — jéggé — a könnye, mert az embernek joga sírni, és eltitkolni is, hogy sími volna kedve — kedve, ami máshoz kellenék. Végtelen szerelmében így -írta: félelmes nagy ez az élet, félelmes bevallani. Bölcs igen volt, mert 'bolondul küzdött a szépért. Választott nagyhatalom vagy — mondta ki az emberről a világnagy gondolatot —, rádsüt az űr mosolya. Szive vitte el, mondanék hétköznapiasan, szíve: a világzaklató. Életében: a mostban, a voltban, a lesztoen: felhúzta az idő rugóit, lebegett betöltve tündökléssel, em- lébeitől elvérzett — mindig-mindig szavai, szándéka, sorsa, vállalása, áldozata és példája szerint. Sivár és halálos térképét a hiánynak új kontinenssel növelte, bár éppen ezt nem akarta, talán csak ezt az egyet nem. Munkában és küzdelemben növekedett1, s nem az ökölnek, vitéze lett a szívnek. Egyetlen inge havával tűnt el — amint1 megmondotta volt, hagyván örökül sok-sok között másik világnagy gondolatát, hogy a világ lakható. Európa, íme, itt vagyok — kiáltotta olyan versben-természetességgel, ahogyan minden európai ennek a földrésznek 'boldog vagy boldogtalan gyermeke, ötvenhárom éven át földrengés ses arcot írt Magának, és azon egy megmenekült mosolyát ajánlotta minden szeretteinek és az el jövendőknek. Hullván a naptár levele, nem födheti el ifjúságom. Háromszáz évig kellene élnem, annyi a dolgom — mondta egyszer. Versben bújd-osó volt, aki igazán a versben tudta Magát megmutatni. — ő, a korai hajszíne, választott színe és őszinte szíve szerint is hófehér üstökös. HAVON DELELŐ SZIVÁRVÁNY.”

3.

Mondom, mondom és mondom, holott inkább hallgatnom kellene, legfeljebb tűnődni {„Tűnődő ember lelke: írás”), vagy ismét osak Nagy László szavaival mormogni: „Kérem, ne zavarja poharamat”. Hányszor hallottam őt hallgatni, gyönyörű értelmű figyelmével, ami már-már heves beszéddé lépett elő; nemcsak önmagából, másokból is elő tudta bűvölni az illető gond óla taival-egy szavait. Locsaibeszéd a száját soha el nem hagyta. Erő, szellem, tisztelet volt delejes vonzású hallgatásában külföldiek körében és lelke legbelfföldiei, barátai társaságában egyaránt. {„És izzasz a nyugtalanság mérgeitől.”) Hármaskönyvet lehetne írni -leghíresebb hallgatásairól: Szilágyi Domokossal, aki maga is hosz- szútáv-hallgató vala; Latinovits Zoltánnal, aki a 'Fészek-est -után Budán, a Bogár utca 10-ben kivilágos kivirradtig, a térdére nyitott lexikonnal, jobb kezében egy pohár bor, bal kezében egy darabka füstölt kolbász {egyikhez sem nyúlt egész éjjel), azt szerette volna megmagyarázni neki, hogy voltaképpen micsoda és kicsoda is a költő; Kormos Istvánnal, aki Pamasszus-szintű mókáival mindig jókedvre tudta deríteni. („Mert mint a légzés, könnyű volt az én szárnyalásom.”) De ó, jaj, csak egyszer vannak ők is, a kivételesek {nem a kivételezettek, mert ezek mindig többen vannak, ki nem pusztulnak); csak egyetlen egyszer voltak. Talán ez az egyetlen eset, amikor a jelen idő megelőzi a múlt időt. De nem: mindaz ilyen, aminek jövője lesz — és most már van. Néki, a gondolati „gyümölfcsözésben hős”-nek mintha nem lett volna szabad a következő látomásban észrevennie önmagát: „kölykeit a fáradt állat: bámulom emlékeim”. Ám ő a mindent-megfogalmazás-elmondás bátorságával volt áldott („világ, én kimondom álmaid”); önmagunkra eszméltetően mondta ki a huszadik században immár minden ember jogává, de legalább álmává lett gon106