Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Panek Zoltán: "Emlékezve együtt töltött, bandázó röpke időkre" (Nagy Lászlóról)
dolatot: „Megérdemlőm, hogy teljesen szabad legyék”, mert azt is tudnunk és tudatnunk kell mindenkivel: „Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz”. Én már rég ismertem, amikor 1972 novemberében, Zágrábban, az írószövetség székházéban megismerkedtünk; és ugyanakkor sorra a magyar küldöttség többi tagjával is: Zelk Zoltánnal (mindketten szatmáriak volnánk), Juhász Ferenccel és Béládi Miklóssal. Bár elsőül említettem, valójában utoljára Nagy Lászlóval, aki ezen szavak kíséretében nyújtott kezet: „Dicsértessék a Jézus Krisztus. Nagy László vágyók”. Az illendő felelettel fogadtam, amit azonban meglepetésben nem éppen szűkölködő hangomból olybá is lehetett érteni, hogy mindörökké úgy legyen: az vagyok, aki jómagam sem szoktam ajtóstól a házba rontani, például már a szálloda éttermében, reggeliző asztalukhoz. „Jó ám barátom / egymásra lelni túl a határon!” — így is lett, de csak napok múltán, bizonyára alapos és megfontolt vizsgálódás után, amit úgy látszik, sikerrel álltam, mert csakhamar türelmemre és mesélőkedvemre bízta magát; és mintha bízták volna a többiek is rám, aki a rohanás helyett inkább mindig a hasznosabb szemlélődést választom. („Nyitott szemem az éjben.”) Versei után személye szerint is kiterjesztette titokzatos-csodás hatalmát fölöttem, pedig írta volt: „Személy szerint nem törekszem hatalomra. Ilyen hatalmam ha volna: elveszteném. Verseimben hatalom van.” Valóban nem törekedett semmiféle hatalomra (még a műsorösszeállítás előjogáról is lemondott), és valóban létező, máig érő és a jövőben csak növekedő hatalma csakugyan verseiből szikrázik elő. Lenyűgöző egyénisége hatása alól azonban talán senki sem is igyekezett (én sem) szabadulni: aki mellett szabad, sőt kötelező önmagunknak (önmagunkká) lennünk, az a szellem tágasságaiban igazi testvérünk. „Talán ez a legtöbb, amit ember emberért tehet. Mily sajnálatosan rövid idők szabattak együtt, főleg kétten-bandázóan eltöltendő ott, Zágrábban, majd az egyik helyről a másikra röppenésben; röpke: fájdalmasan rövid repülések, igaz, hogy a gondolat végtelen változatú alakzataiban, keservesen és visszafordíthatatlanul kurta időkben — Szovátán, a budapesti Szófia vendéglőben, Szilágyi Domokos lakásán. (A Fészek-est végén, néki még dolga lévén fogadni tisztelői hódolatát, engem előreküldött a kerthelyiségbe asztalt foglalni, hogy amikor azután szűkébb baráti körével hely után nézelődött, nyilván előre eltervélten, így szólt: „Oda ülünk, ahol a Panek úr ül”. Így egy füst alatt legalább húsz embernek mutatott be.) Zágrábban bátorkodtam meghívni hozzánk, mert a balladák költőjének be kell járnia a balladák földjét; jószívvel jött, jószándékfcal, jóidőben. („Én még sokáig akarok élni, / szállani előre sebesen.”) Sohasem sietett, csak a benső égése volt a magfúzió fénylőn erőtermelő száguldása. („Irgalmatlanok ne legyünk magunkhoz: ne kárhoztassuk az embert végtelenségre. Mert a teljes megismerés maga a végtelenség. — Könyörögnék halvány szájjal, ha nem tudnám, hogy a cselekvés ellen szólok, sőt gyalázom a küzdelmet, ami kezdettől az ember lényege.”) Amikor 1975-ben a Könyvhéten a Váci utcában dedikáltam egy délután, megkeresett, mint mondta, hogy lássa, van-e érdeklődés, vászem-e valamire. Kerek egy órát töltött a Kriterien Kiadó sátrában; máig is úgy érzem: abban az órában Magyarország volt a házigazdám. „Lebeg betöltve tündökléssel” ugyanis: „Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet.” 107 J
