Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Panek Zoltán: "Emlékezve együtt töltött, bandázó röpke időkre" (Nagy Lászlóról)

Emlékeinktől gyakorta — naponta — elvérzünk, holott hovatovább már csakis emlékeinkből áll a világ; ebből az illékony anyagból kell megépítenünk életünket; képzeletünk ellensége, az emlékteremtő valóság építeni ebből engedélyez, hogy valahogy mégis a valóság valódi szolgálatára lehessen minden te- hetségünk-erőnk. Nagy László körül hirtelen egy kissé sok lett a közeli-köz- vetien-halál. Meghalt közvetlenül előtte; a végtelen, tehát alig mozduló idő felől nézve vele egyidőben; még ő temette el; „utánahalt”; és azóta sincs vége. Szilágyi Domokos temetésére eljött Kolozsvárra, a ravatalánál beszédet mondott, megrendüléséről verset írt. (Igaz, a temetés utáni toron már egy gyönyörű női kézről is, dehát ez a költő dolga: „Nem gondolhatok a halálra”. „Igazáért, szépért űző május, / az emberfia gyönyöréül / kijelölsz annyi lehetetlent, / hogy a képe belefehérül.”) Eltemette Kormos Istvánt, aki a Nagy László-csi 1 lagképben saját szellemének fényével ragyogott, és aki oly bölcs eleganciával és oly megnyerő szeretettel tudott önmaga elé engedni valódi nagyságokat, hogy ez az ő igazi jelentőségéből semmit sem vont le. Azután következett Latinovits Zoltán betörettetése „a nagy atlanti homályba”. (—„Atlanti helyett átlánti jött a számra, nem tudom, miért, megbocsáss” — mondta töredelmesen Latinovits Zoltán az est után. — „Hallottam” —• felelte olyan mosollyal Nagy László, hogy abból csöppnyi kajáraság sem, csupán a megértés melege sütött. — „Ha pedig egyszer már átlánti, még kétszer ragaszkodnom kellett a tévedésemhez.” — „Felékezted. Felékesítetted a versem.”) Elment azóta Zelk Zoltán bácsi is, akivel együtt róttuk a havas Zágráb utcáit. És nemrég Huszárik Zoltán. A Szind- bádot egy ismerősöm tizennégyszer nézte meg eddig; szerintem nem szabad ennyiszer, hanem csak egyszer, vagy méginkább egyszer sem kell megnézni, mert minek vigyük magunkkal még ezt a fájdalmas szépséget és megtöretett gyönyört is, hogy velünk is annyiszor haljon, ahányszor lelkűnkbe ivódott. Vajon — mint a Szindbád-ban írja Nagy László — „minden vezeklés elfajul pihenéssé”?

2.

A kolozsvári UTUNK 1978. február 10-i száma, hét verse kíséretében, „Júliusból

___zúzmarába” dímmel a következő írásomat közölte Nagy László hal

álára: „Izzófehér üstököd tündököl(t) a magyar költészet egén: NAGY LÁSZLÓ. S zívünk-elménk-es zané létünk mely sebetlen (sebtelen) maradt részébe tűzzem ki a múlt idő árva (nem árva) jelét? -Hasonlatot ki lehet igazítani (élet ez is). De ki igazíthat ki halált; ki igazít el bennünket a halálban? Különösen, hogy Neki soha életében nem volt szüksége pályakorrekcióra. Hagyjuk el most a zárójeleket (öt már zárójelek nem korlátozzák-zárják), az idézőjeleket — éljünk igézőjelei szerint, mert az illékony Valóság és a legszebb emberi élet is csak a pontos, költői megfogalmazásban maradhat meg. Tanúsítja mindörökké ö, akit elvitt vak hajója a csöndnek. Szavaiból 0 önmagát és korát megépítette, beleépítette ércnél maradandóbb képzeletünkbe, amit ugyancsak mint az egyik legfiatalabb magyarországi költő gyújtott lángra — és nem az örök világosság egyszál gyertyájában. Az 0 szíve játszott: ingén átlátszott, és az időben biztosan megélő csodás igéire mint fülek hallgatóznak majd fényes levelek. Vallotta, hogy ha világra jött, hát ne legyen az ember kényes kiskukac. Szinte csak egyetlen vágya volt: áldja meg az embert a fény, ha már a csillagok szép szabadok. Zúgtak Benne teremtő sugallatok, amikor mondta vagy csak álmod105