Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor II. (esszé)
A modor tökéletessége miatt első hallásra észlelni sem lehet, hogy ez a múltat jelenbe oltó érzékenység mennyire személyes vívmány is. Pedig a dikció hirdetéses jellege maga is erre vall: az ihlet mélyáramainak találkozásával dicsekszik. S a betyár-lovak és a csordakút nosztalgiás árnyai sem fedhetik el, hogy ez a réteges idő és tér egyszersmind a Szózat ideje és tere is,hol élni, küzdeni s halnia kell annak, aki ebbe a balladába kapcsolódott. S mindezzel együtt szerelmes vallomás is ez a „Ballada..hiszen a költő a vers hősének asszonyi virtusát is jelenvalónak érzi a mai ölelésben, ezzel ennek a maga legszebb ábrándjaival való összhangját is hirdeti. A betyár-hercegnő voltaképpen a mai csípő, a mai derék, a mai ölelés metaforája is. A modor tehát nem is annyira „régi”, még az Ajánlás ellenére is eszázadi irodalmunk szegénylegény jegyeiből rajzolódik az ős, de maga a szerkezet s a dikció ezeket az ismerős jegyeket is sajátossá hasonltja. A „modor”-t hangsúlyozó, tehát eltávolító tudatosság mégis lényeges. Annak jele, hogy a nyelv dimenzióinak tudatosulása, a szavak asszociációs mezejének fölszabadulása még nem oly mérvű, hogy a személyes és a történelmi jelentés-elemek egymásba forrása már spontán természetességgel történhetne. Ellene mond e magyarázatnak a Barbár imádság, mely a ráolvasok modorában beszél az anya-jelképpé avatott sziklához, s az intonálás mondóka jellege oly természetesen, szinte észrevétlenül billen át a sokat idézett filozofikus érvelésbe, s aztán e kezdő sorok — alig módosultán visszatérve — olyan tökéletesen zárják ezt az érvelést, hogy a címben is hangsúlyozott ráolvasó jelleg teljesen homogén marad. Kisimíthatatlan ráncú kő, anya-világosságú szikla, fogadj méhedbe vissza. Tévedés volt a születésem; én a világ akartam lenni: oroszlán és fagyökér együtt, szerelmes állat, nevető hó, a szél eszméje és a magasság széjjel csurgatott tintafoltja — s lettem felhőbevesző ember, egyetlen út királya, hamu-csillagú férfi s amit magamban egyesítek rögtön megoszt mert múlandó s csak sóvárgásomat csigázza ... Kisimíthatatlan ráncú kő, anya-világosságú szikla, méhed küszöbe előtt állok. A stílus egyneműségét nemcsak az első három sor visszatérése biztosítja, de a kiválás miatti panasz naivsága is. Csak ebben a totemisztikus imában képzelhető el, hogy az imádkozó a maga születés előtti akarataként közölheti a mindenségben való létezés iránti ábrándjait. A „tévedés” ötlete révén a. másíthatatlan (és törvény- szerű) emberi lét alternatívák változataként jelenik meg, az egyén egyetlen élete annak a többrétű, időtlen létnek a negatív jaként, melynek színét a Ballada ... kívánta tükrözni. Ez az összefüggés ama feltevésünket is megerősíti, hogy a történelmi érzékenység föltámadása nemcsak az aktuál-politika mezeje felé nyit kaput a képzeletnek (a képfantáziának), maga a létezés-élmény feszegeti itt szűkösnek érzett határait. Ugyanaz a szomjúság, mely a kép tünékeny mivoltával szemben a nyelv folyamatokat őrző, múltat s jövőt összekötő hatalmát felfedezi. A vers panasza arról, hogy „amit magamban egyesítek / rögtön megoszt, mert múlandó” — a maga elvontságával talán kirí a ráolvasás-jellegből, de a gondot világosan felfedi. Egyszers1128
