Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor II. (esszé)

mind azt is, hogy a modor sikere, a „barbár”, a „törzsi” képvilág összeszövése a kiszakadt ember hiányérzetével bármilyen szerves is, nem hibátlan. Csoóri intelligenciája sokkal nyugtalanabb, szerep-alakító játékos hajlama sokkal szemérmesebb (erőtlenebb), hogysem személyes és mai mondandóit bármely „modorral” tartósan egybehangolni tudná. Pontosabban szólva: talán tudná (a jóval korábbi Háborús mondóka s itt a Ballada... erre vall), de hajlammá nem izmosodik ez a képessége. S ezzel a Csoóri vers jövőjének, irányának válaszújához értünk. Azt hiszem, itt dói el az ő költészete „bartókiságának” ügye, hogy teljesen másként lesz bartóki, mint Kormos István vagy Nagy László, noha minden szempontból rokonai egymásnak.

Egy költészet iránya persze sohasem valamelyik pillanatban dől el, de az bizonyos, hogy a Második születésem terméséből ezek a versek: a Ballada..., a Barbár imádság ragadta meg elsősorban az egykorú kritikát. (Horgas Béla: Négy költő. Valóság, 1987. 12. sz. 62—64.; Tálasi István: Csoóri Sándor: Második születésem. Kortárs, 1968. 3. sz. 487—489.) S feltűnt az előbbiekhez hasonló jellegű költemény, az Idegszálaival a szél. Pomogáts Béla pl. nagyszabású, katartikus versnek minősítette. (Csoóri Sándor: Második születésem. Tiszatáj, 1967. 10. sz. 968.)

Ereje, sodrása kétségtelen. A mindenséggel való azonosság ábrándjával szemben az itt és most kényszere ebben a versben transzformálódik elrendelés-tudattá. Az egyetlen élet, a személyes lét korlátái elleni tiltakozás csap át vállalásba, s ebben a bezártságban, ami köt: a szél, a köd, a táj, a föld, a múlt, nemcsak szorít, nyom, nyűgöz, de be is népesíti, magyarrá honosítja a világot. A kozmikus jelenségekben s a múlt tengerében egyazon áram remeg, s a ráhangolt érzékenység szédítő mélységek lehallgatója.

Itt kékül meg a kezed s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna, másik ország, mely nevet adna: ideköt

idegszálaival a szél,

pamutszálaival a köd

és a végső türelem ás ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek forgatják ezt a földet tavaszba, nyárba.

A szőlőkarókkal kivert hegy:

Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd, a tolongó űri zaj: csikónyerítés, patadobaj.

S a cseróptányérok repedése, mint a csontoké. Ezer esztendő törik szét velük:

Hunyadi László nyakszirtje, válla —

Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé, vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé földed nyomorúsága.

Mint húsban vándorló szilánkot, hordod magadban romjait; s ha már sebesülésed ideköt, ideköt gyógyulásod is.

1129