Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - TISZTELETADÁS KODÁLY ZOLTÁNNAK - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor II. (esszé)

nyomába szegődni, meghallani hegyeken túli dobogásait vagy sóhajait a kövek alól. Jelenlevővé tenni ott is, ahol már árnyékban sem látható.” (U. o. 53.).

Ha egy költő, akinek elemi hajlama s legerősebb képessége a képalkotás, ennyire fontosnak érzi a folyamat, az idő-rétegek érzékeltetését, csak azért teheti, mert feltámadt történelmi érzékenysége vívja létjogát. Természetes, hogy nem a képek ellenében, hanem újjáteremtésük, feltöltésük révén közelíti meg az eszményt, melyet Adyról szólva Németh László így fogalmazott: „Adat, titok, fogás, sugallat, törvény, egy egész népköltészettel felérő összegezés.” Adyból azonban rejtélyes utakon tört föl ez a teljesség. Ezért, még a legmeggyőzőbb eredez- tetések után is marad benne valami sámáni. Csoóri előttünk járja végig a kaptatót: a szavakig bontja le a rendszert, hogy lehetőségeit felszabadítsa. Leglátványosabb megnyilatkozása ennek az az identitás-etűd, melyet következő, Párbeszéd, sötétben c. kötetéhez illeszt. Rapszódikus és gazdag vallomás ez, de a címe a legkifejezőbb: Közeledés a szavakhoz. A szavak ama fogalmi mezőjéhez, melyben magára és a szavak egész értelmére ismer, amelyek otthont és állandóságot vonnak köré, amelyek révén beleszólhat a dolgok menetébe: „Van körülötted egy domború világ fákkal, országokkal, kocsonyás családokkal benépesítve s van benned egy másik világ, egy homorú: üregekkel, kitöltetlen pillanatokkal, a várakozás állandó feszültségétől áthevítve.” A csillag tehát, mely az övé, talán létezik, de a világ inkább hiányaiban érezteti jelentőségét. Amivé lenni akar tehát nem úgy él benne, mint mag, melynek ki kell csíráznia, hanem mint széthulló és gyülemlő új elemek halmaza, s csak az ajzott feszültség és elszántság jelzi, hogy ez a halmaz azért sejti szervessége titkát. S a kész képekkel itt is azért elégedetlen, mert nem az általa megemésztendő mai valóság tükrei. Azokhoz csak az elemek, a szarait fölbontása és frliss értelmezése révén juthat el: »Itt vannak még előttem a szavak! Mint meglábol- hatatlan aknamezők. Mindegyik szóban egy világ: hegyekkel, szakadékokkal, fölforgatott gyökerű erdőkkel. Kimondom ezt a szót: szerelem — eltévedek. Kimondom ezeket a szavakat: fájdalom, haza, megérkezés. Mintha most indulnék a legveszélyesebb útra. Kimondom: hó, jég, sár, bombatölcsér. Repülök, fázok, zuhanok. Szirénázó sirály a Tisza fölött. Gyors váltás. A sirály már a Körös torkolata fölött siklik. Kimondom a neveket egymás után: Sebes-Körös, Fekete-Körös. Nem a vízmorajt hallom. Az elveszített hazák csikorognak. Ady zokog a csúcsai kastély ablakában. Az idegbeteg, a lázbeteg, a lángész, az utolsó férfi, aki teljes haraggal sírhatott.” S hogy nem csak a nemzeti gondok tilalmas tartalmainak hiteles szótáráért zajlik ez a vajúdás, hanem a költői igazság mindenirányú kibontakozásáért, a folytatás világosan tudtul adja: „Kimondom... végigmondom a szótárt. Ablak, alattomos, aljas, bánat, béke, bíróság, szólásjog, szólásszabadság, üveghegy, vasakarat, vasfüggöny — mindenik szóban ott vagyok én is. Ott van a történelem, ott vannak a hazugságaim, a gyöngeségem, a mindig csak félig elmondott igazság. Ott van tehát az elhallgatott is. S lehet, hogy ez vagyok én, akihez el kell jutnom. Szavak, utolsó esélyeim, utolsó akadályaim! Veletek kell újrakezdenem mindent.” (Párbeszéd, sötétben. Bp., 1973. 134.).

A verbális mámor talán elmossa kissé a gondolatok határát, a szótárból választott példák zöme a szavak politikai tartalmára, a szavakkal való visszaélésekre, a teljes igazság kimondásának gátjaira figyelmeztet, de az igény messzebbre utal: „Mindegyik szóban egy világ: hegyekkel, szakadékokkal, fölforgatott gyökerű erdőkkel.” S ebben az értelemben az áhított új szótárban a szerelem, az alma fogalma is feltöltődhet annyi tárgyi és személyes, történelmi és pillanatnyi jeggyel, amennyivel a Sebes-Körös fogalma. Az a teljes igazság tehát, melyért a Tiszához zarándokol, egy huzamos eszmélkedés szüleménye, s benne a politikailag kényes vonatkozások állnak előtérben, de valójában azért a költői nyelvért zajlik itt is a küzdelem, mely nemcsak kifejezi, de alkotja, alakítja is a jelenséget, amellyé Csoóri válni igyekszik, s általa a valóságot. Annyira így van, hogy az esszékben hamarabb is ölt formát az igény, mint a versekben a lírai hős.

Mert a szavak feltöltődése ugyan elkezdődött, s általuk a dikció ereje is fokozó1126