Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - ILLYÉS GYULA 80 ÉVES - Tarján Tamás: "Testvérek": a Kegyenc és a Különc
A hatvanas évek magyar művészetében a kompromisszum kérdése — a hatalom problematikájával összefüggésben — az egyik leggyakrabban faggatott kérdés volt. Hogy pusztán a filmművészet területéről vegyük a példát: a Szegénylegények vagy a Falak (egészen más környezetben és miliőben, egészen más formában és stílusban) erről is beszélt. Illyés ikerdrámáiban viszont nem csupán a „kompromisszummal vagy kompromisszum nélkül” ilyen formában rosszul feltett kérdése fogalmazódik meg. A Kegyenc és a Különc fontos tanulsága, hogy a kizárólagos válasz (csak kompromisszummal, illetve csak kompromisszummal nem) történelmileg elhibázott válasz. Hiányában körvonalazódik a szövetség-keresés ideája. Hiányában — azáltal, hogy Maximus semmilyen fölkínált szövetséget nem fogad el idejében — hiszen akkor saját kompromisszuma csökkenne —; Telekinek meg, a magányosnak, kívülállónak lényegében nincs is senkije, akivel méltó (és közéleti) szövetséget köthetne (a hűséges Orczyné csak asszonyként igazi társ). Illyés nem tör pálcát általában a kompromisszum felett, darabjaiban az egyébként is történelmi konkrétságában jelentkezik, sőt e drámák lényege, hogy a rossz kompromisszum és az elmulasztott szövetség „.hívja elő” a haladást szolgáló, értelmes és erkölcsös kompromisszum, a lehetséges tartalmas szövetség igényét. Illyés — 1861-ben lehetséges fordulópontot feltételező történelemképe miatt — szereti és piedesztálra emeli Telekit. Szereti — és elítéli Maximust. Bennük a kompromisszum-nélküliséget szereti, illetve másfelől a kompromisszumot ítéli el. A mai olvasat viszont a két drámában nemcsak a kompromisszummal mint magatartásbeli és erkölcsi formával való számvetést találja meg — de az épp kifejtetlensége okán kiáltó szövetséges-keresés eszméjét szereti. 6. A két dráma összetartozása azóta nyilvánvaló széles körben, amióta Illyés az 1963-as együttes közléssel (Másokért egyedül) megadta hozzájuk a kulcsot. A két mű rendszeres dramaturgiai összevetést azonban még — tudtommal — nem végezte el a szakirodalom. Ilyesfajta elemzésre készülődve érdemes rögzítenünk — az eddigiek mellé — néhány alapvető sajátságot. A Kegyenc és a Különc szerkezetileg ellenpontozó viszonyban vannak egymással. Az előbbi nagyszámú képre és jelenetre bomlik (sorrendben: 1/6, II/2, II1/2, IV/3, V/4). Az utóbbi a két rész képzeletbeli választóvonalára mint tengelyre szimmetrikus. Takarékos képei és jelenetei így következnek sorra: 1/2, II/l, III/l, IV/2. A szabadabb-szórtabb, illetve a fegyelmezett konstrukció szükségszerűvé teszi, hogy a „belső ember”, Maximus állandóan váltakozó kapcsolatokban lépjen föl; Teleki viszont, a „külső ember” semmilyen lényegi kapcsolattal nem bír (az ő drámája szinte mint monodráma fut a Különc ben). Mindkét dráma idő-pillanata az átmenetiség pillanata. A hanyatló Róma színpadán ezt az erős szimbolikus jelentésű, a pogányság és a keresztény vallás terminológiáját vegyítő dialógusokkal érzékelteti Illyés. Ennek az átmenetiségnek dinamizmusa van. A bukott szabadságharc felől a kiegyezés irányába tartó ország státusának átmenetiségét a múlt és a jövő alakjainak szerepeltetésével oldja meg az író. Batthyányné, az özvegy jelképesen is a múltat, az elmúltat idézi. Az ifjú Tisza Kálmán a — kompromisszumos — jövőt. A már tizenkét éve uralkodó, s még ötvenhat évig uralkodó Ferenc József egyszerre a 1072
