Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 12. szám - ILLYÉS GYULA 80 ÉVES - Tarján Tamás: "Testvérek": a Kegyenc és a Különc
4. Mint oly sok nagy íróra, Illyésre is jellemző, hogy a legsúlyosabb kérdésekkel újra és újra szembesül. Gyakorta egymást szervesen kiegészítő — máskor csak részlegesen magyarázó-értelmező — művekben végzi el véleményének, ítéletének teherpróbáját. Így társul a Kegyenc mellé a Különc: a Telekitől átvállalt-átörökölt — római tárgyú — dráma mellé a Teleki Lászlót főszerepbe helyező, 1860-ban játszódó dráma, összetartozásukat a cim is hangsúlyosan fejezi ki. Hasonlóan képzett, enyhén archaikus színezetű, föltűnő mód névelő nélkül álló szó mindkettő. Az elhagyás jelzi: nem a kegyencről — Petronius Maximusról —, s nem a különcről — Telekiről — van szó, hanem a mindenkori kegyencekről és különcökről; a kegyencségről és a különcségről. Ami a címszavakat értelmezve annyit tesz: a majdnem az utolsó pillanatig belül álló ember, illetve az utolsó pillantig kívül álló ember itt a két hős. Maximus minden személyes érdekét, egyéni boldogságát, individuális terveit háttérbe taszítva a végsőkig ragaszkodna elvéhez: a jobbára általa koncípionált és fönntartott va- lentinianusi zsarnoksághoz. Ügy véli: az egy kézben összpontosult — s nem eszményített: mert kizárólag szorító okokból létrehozott — zsarnokság az egyetlen lehetőség oltalmazni Rómát, ellenségeivel szemben védelmezni az impé- riumot. Ö tehát a kompromisszumok embere. Meggyőződésből alkuszik — ameddig bírja saját szelleme és önfegyelme iramát; ameddig alkudhat. Vele ellentétben a Különc Telekije a kompromisszumra képtelen ember. Neki is kikristályosodott politikai koncepciója van, de — hiszen búj dokió emigráns — ezt „kívülről”, s nem — mint Maximus — „belülről” nyújtaná át népének, hazájának. A lehető legszorosabban összekapcsolja a két drámát, hogy mindkettő a főhős öngyilkosságával ér véget. Maximus önmaga fölött mond ítéletet: a zsarnokot hosszú időn át támogató-kiszolgáló politikája, majd megkésett föllázadása éppen azáltal mutatkozik teljes borzalmában, hogy a római nép a megölt Valentinianus helyébe őt emeli császárrá. S ezt az erkölcsi ember — aki erkölcsét a politika logikája kedvéért elfojtotta — nem viselheti el. Teleki tulajdonképpen népe fölött ítélkezik: a nép fölött, akinek ő — nem kellett. Maximus a méregpoharat kiürítve azért roskad halottá, hogy tetemét elhen- geríthessék az önmagát a véres eseményekben újraszülő Róma útjából. Teleki nem befejezésnek: kezdetnek — vagy legalábbis mementónak — szánja suicidiumát: a pisztolygolyó ütötte seb ne hagyja majd elaludni a nemzet lelkiismeretét (finom jelzés Illyéstől, hogy Maximus utolsó mondata ez, fiához: „Hitedre, Rómára, Palladius!” — azaz hazája egészségére iszik; Teleki pedig Mártonnak — mindenesének mondja: „Jó éjszakát. Jó álmokat.” Az egyszerű élethelyzetben kiejtett szavak — mert utolsóak — egészen más értelmet nyernek az öngyilkossági jelenet szituációjában: Teleki a maga halk elköszönésével azt kiáltja népének: Talpra! Ébredj!). 5. Maximus is, Teleki is egy-ügyű férfiak. Maximalisták. Egy tévesztett és egy utópisztikus rögeszméhez ragaszkodók. S ragaszkodásukban mindketten föltétlenül becsületesek, radikalitásukban föltétlenül nagyformátumúak. Egyikük: a majdnem végsőkig viselt kompromisszum; másikuk: a soha el nem viselt kompromisszum. 1071