Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - ILLYÉS GYULA 80 ÉVES - Szabad György: A történelmi helyzettudat formálója

szabadságukat nem belső szabadságuknak köszönhetik, hanem annak, hogy más népeket elnyomnak és kiuzsoráznak. Nem ilyen boldogulást kívánok én a magyarnak.” Ugyanakkor az ember legfőbb céljai sorába emelte — a híres francia forradalmi meghatározást szinte szó szerint idézve — azt, hogy „minél szabadabb legyen, anélkül, hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené”. (Illyés Gyula: Itt élned kell. Bp. 1976. I. 71—74.)

Világos, hogy aki az így körülírt szabadságban jelölte meg a magyarság történelmi örökségének legnagyobb kincsét a II. világháború kitörésének esztendejében, az csak ellenfele lehetett a szabadságtörekvéseiket elfojtó fasizmusnak. Hogy mennyire az volt, azt a Hazám keserű sorai mellett alighanem a Kölcsey és Vörösmarty nemzethalál-vízióit idéző töredéknek, a Magyarok, 1941 2. változatának a becsületvesztést elsirató hangjai tanúsítják a lagmegrázób- ban. A Nem volt elég nagy önmarcangoló számvetésének az alaphangja mégis a történelemszemléletet is érintő elégedetlenség volt, mindenekelőtt azzal, hogy nemzedéke a Szabadság s vele együtt az Egyenlőség és a Testvériség eszméjét sem tudta kellő hatóerővé tenni a hazafiság nagy próbatétele idején.

Az az Illyés, aki 1937-ben az ősapa személyéhez szóló üzeneteként vetette papírra, hogy „csak szabadságod ne hagyd öcsém! Mit ér a kővár, kőház, a rend, ha / börtönfalként fordul vissza rád?”, azután, hogy 1944-ben azért szállt szembe a „sors”-sal, mert „veri... a magyart, dühösen vagdalkozik / Egye*’ nem üt le testéről sosem, a láncait”, az 1950-es évek derekán Árpád-ban már azt a közösségi vezetőt mutatja fel, kit a honfoglaló döntésre végül is az visz, hogy a szolgaságtól minden áron menekítendő népe legegyetemesebb érdekét a „szabadságban” látja megtestesülni. — A történelmi helyzettudatot formáló Illyés tovább példázható egyértelműséggel mutat fel azóta is a szabadság csillagképre, amit az embernek, de különösképpen a magyarnak szem elöl tévesztenie sem erkölcsös nem lenne, sem célszerű. Hiszen a szabadságeszme iránti hűtlenség a múlt küzdelmeinek értelmét és a jövő lehetőségeit egyszerre kérdőjelezné meg.

Idéztem már, milyen tiszta demokratizmussal írta a Ki a magyar? tételeit, fogalmazó Illyés 1939-ben, hogy „egy nemzet sem követelhet magának a népek sorában több szabadságot, mint amennyit ő ad külön-külön minden fiának ’. Most hadd tegyem hozzá, hogy ebből, a szabadság korlátozásának, a jogfosztásnak a konjunktúrája idején született írásból sem hiányzott a lehetőségek határai közé szorított utalás arra, hogy az a szabadság megvalósítója, aki „a népnek műveltséget, egészséget, jólétet”, „a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván”, biztosít. Aligha szükséges mégcsak példázni is, hogy a Nem menekülhetsz írója sohasem menekült a nép képviseletének terhétől, amit A kocsissorról. . . ismert költői fordulatával még a kezdet kezdetén oly magától értetődő természetességgel vállalt. Témánk vonatkozásában inkább azt indokolt idézni, hogy a nép kisemmizé- sének történelmi következményeire emlékeztető Dózsa György beszéde a ceglédi piacon verse szomszédságában közölte 1937-ben azt a Két március-t, melynek Petőfit idéző sorai költői konzsenialitással újítva meg a történelmi óvást, azt a gyötrelmet is érzékeltetni tudják, amit az jelent, hogy a népért cselekvő régi márciusra nemcsak vissza, hanem a kor tehetetlenségétől béklyózva s a süllyedéstől fenyegetve egyre mélyebbről kell feltekinteni: „Még kér a nép. . . és fölmerül / egy arc: most adjatok! ...vadul, / ajkát harapva néz körül / „ egy ország helyett elpirul.” Természetes, hogy ez a költő 1945 után történelmi mértékkel tudta mérni a sorsfordító, demokratikus tettek jelentőségét: „Megy

1060