Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - ILLYÉS GYULA 80 ÉVES - Szabad György: A történelmi helyzettudat formálója

az eke, megy a magyar / sorról sora / lankadatlan, mintha puszta / szerszám volna. / Fogy az ugar, nő a szántás / telve terjed. / Magyarország, így írják a / történelmed.” S az Egy év ciklus záróversében, a Százéves március-ban már nem „utolsó emelkedésünknek” nevezi 1848-at, mint tette 1937-ben, hanem olyan kezdeményezésnek, aminek kiteljesítésére életünket érdemes feltenni: „Hogy feledhetnénk március, / mire keltettél bennünket te / és mire bíztattál sokáig? / Mert most már halálig, halálig.”

Illyés, aki pontosan tudja, hogy a történelem megidézése mindig két korszak találkozását feltételezi, a megidézettét és a megidézőét, az 1950-es évek elején nemcsak a régmúltak történetét beszélte el újra, hanem — értette már akkor, aki értette — a néptől elszakadt hatalomnak is üzent. Dózsa szavával. — A koncepciós perek másnapján kettős zengése volt az Október 6. sorainak is: „Kezét — mert ő ölt, maga a király — / egy nép arcába törölte bele.” S a Sztá- linvárosról megkívánt vers Az építőkhöz egyszerre lett a dolgozó -mber apo- teózisa és az emlékeztetés arra, hogy „leomlanak / bálványok, trónok, égi-földi szentek, / de nem amit a munka megteremtett”.

Illyés költői példázata, a Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről közeli rokona Petőfi a gályán ülőket figyelmeztető szavának: „Azért a víz az úr!” A „tartály arasznyi betonfalában a belülső oldalra” utat találó gyökér a nagy pályatárséval egybecsengő igazság felismertetését segíti, azt, hogy „mindenen át, mindenütt a nép / győz majd, az élet”. A költő elnyomás-ellenessége, zsarnokság- gyűlölete, demokratizmusa éppen a megidézett történelem menetének ismeretében válik megtartó erővé. Hiszen Illyésnek a múlt és a jelen minden terhét és keserűségét vállaló és vállaltató életműve a szabadság csillagképe mellett a demokratizmuséra sem csupán etikai igazolásként mutat fel, hanem mint a küzdőket a bukások és a szenvedések ellenére a siker lehetőségével biztató irányjelzőre. Tanú rá a Bevezető önvallomása: „Titkoljam, mit szenvedtem, értetek? / Nem titkolom, hogy ti se féljetek!”

Hivatkoztam rá, hogy Illyés vallomása szerint Párizsból hazatérve Kölcsey újrafelfedezése segítette feladatai felismerésében. Nem tudom, rátalált-e a fiatal Illyés a pályakezdő Kölcseynek azokra az 1816-ban írott soraira, amelyekben a Himnusz eljövendő költője azt fejtegette, hogy „interesszálva lenni az egész emberiségért, s mégis el nem veszteni azt az édes s mintegy instinctuális érzelmet, mely a születés földjéhez von: ez a kettő nem ellenkezik egymással”? (Kölcsey Ferenc válogatott művei. S. a. r. Fenyő István. Bp., 1975. 960.) Akár ismerte Illyés már akkortájt az idézett sorokat, akár nem, felfogása nagyon is egybevágott a 26 éves Kölcseyével. A majdcsaknem a francia irodalomba integrált Illyést alighanem az „instinctuális érzelemnél” is inkább „interesszá- lódása” az emberiségért, mindenekelőtt emberi együttérzése, szociális felelősségtudata merítette vissza akkor a virtuális, mert sokban éppen megteremten- dőnek, kitelj esítendőnek tekintett nemzeti közösségbe.

A történelembe visszamutató Illyés életművében legnagyobbjaink éppen azért kapják a legtöbb elismerést, mert ösztönösen és tudatosan egyszerre szolgálták a magyarság és Európa érdekét, azaz olyan alapkövetelménynek tettek eleget, amit a költő a szabadsághoz és a demokratizmushoz hasonlóan a nemzet létét és jövőjét biztosító történelmi helyzettudat nélkülözhetetlen pillérének tekint. Árpád abba az „Európába” tereli a menedékre szoruló magyarságot, amelyiknek egyik védelmezőjévé éppen ez a nép válik. S a megidézett többiek: Hunyadi, Dózsa, Bocskai, sőt „írást-imát se tudó hajdúi”, majd a legtudatosab- bak Zrínyitől, Rákóczitól Petőfin és Kossuthon át Károlyi Mihályig nem külön

1061