Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 12. szám - ILLYÉS GYULA 80 ÉVES - Szabad György: A történelmi helyzettudat formálója

Közhely, hogy a pedagógusnak legalább olyan tudatosnak kell lennie, mint amilyen ösztönös a költő. Illyés esetében a jelzőpár megfordítva is érvényes. Ö legalább olyan ösztönös pedagógusként is, amilyen tudatos költőként. Érzi is, tudja is, hogy egy adott helyzet elemezhetetlen létrejöttének története nélkül, még inkább, hogy egy élő probléma megoldására mozgósítani lehetetlen mibenlétének magyarázata nélkül, a magyarázat pedig nem nélkülözheti a probléma kialakulásának bemutatását. — Az értékőrző és a hagyományokat továbbörökítő napi feladatok vállalása és ellátása mellett mindez érthetővé teszi, hogy első olyan műve, amellyel ténylegesen hozzájárult nemzedéke, sőt a felnövekvő helyzettudatának átformálásához, a Puszták népe az 1930-as évek valóságismeretét elmélyítve visszafelé is mutatott, a polgári átalakulásunk ki- teljesedését megakasztó tényezők, akkortájt oly fogyatékosán ismert és ismertetett világába. Abba a világba, ahová a legtöbbször tekint vissza azóta is, a Mogyarok-ban együttesen, majd sorra külön is megidézve a tömegsírba vetett Petőfit, a száműzött Kossuthot, a csapdába ejtett Teleki Lászlót. Nem kevéssé azért, hogy velük és általuk tanúsítsa, igenis kikovácsolódott nálunk a szabadság és a demokratizálódás kiteljesítésének, a magyarság és európaiság követelményei következetes ötvözésének egy olyan koncepciója, amelynek érvényesülése jóval kedvezőbb fejlődést ígér, mint amilyent a külső erőszak és a hazai retrográd erők összjátéka végül is megvalósulni engedett. — Ezzel szorosan összefügg, hogy a fanatizmustól mindig elhatárolódó Illyés a lehetőségekkel számotvető helytállók és a továbbküzdok igazát vallja azok ellenében, akik realitásnak hazudj ák a megalkuvást. De még ezzel sem éri be. A mannát váróknak és a tetteket a hősiesség valamiféle professzionistáira hárító kényelmeseknek is a fejére olvassa szinte tantétellé emelt intelmét a Hunyadi kezében: „gyáva a nép, amelyet csak vértanúk óvnak: / nem ’hőstett’ —: napi mersz, köznapi percnyi courage / ment embert s honokat”.

Illyésnél a tett sosem minősítetlen. Dózsa, Petőfi, Kossuth, Teleki és e többiek túl azon, hogy merészebbek és inkább hajlanak áldozatvállalásra mint ellenfeleik, illetve a semleges pozíciókban kivárók, egy olyan értékrendben minősülnek hősökké, amelynek mércéjén a jó ügy szolgálata értékelődik. Jó ügynek pedig egyén és közösség kiszolgáltatottságának felszámolása, a szabadság és a demokrácia kiteljesítése, magyarság és európaiság összhangjának előmozdítása számít, mégpedig — szinte a didaktikusságot is vállalva — félreérthetetlenül. Az Illyés által felidézett történelmi szituációk és konfliktusok mennyboltjáról ezek a csillagképek sohasem hiányoznak. Éppen sugárzó jelenvalóságuk teszi Zápolya felülkerekedését, Görgey hatalomhoz jutását, az ellenállás gyümölcseinek virtuális megkaparintását Tisza Kálmán által a legyőzött hősök tragédiája helyett közösségi tragédiává, aminthogy — immár egyetemes történeti kontextusban — fényük világítja meg a Tiszták mocsoktalan- ságát és a zsarnok Kegyenc-ének lemoshatatlan szégyenfoltjait is.

Amikor Illyés 1939-ben megírta a Ki a magyar? című esszéjét, elhatárolta magát a faji mítoszoktól, s a szabadság szeretetét minősítette a magyarság legértékesebb történelmi örökségének. De még ennél is többet jelentett, hogy nálunk egykorúan párját ritkító demokratizmussal értelmezte a szabadság fogalmát. „Egy nemzet sem követelhet magának a népek sorából több szabadságot, mint amennyit ő ad külön-külön minden fiának” — írta — s költői képekkel tette teljesebbé megállapítását: „A szabadság belülről épül kifelé, mint almára a héj, a csigára a ház.” S mindehhez fűzte hozzá általános érvénnyel, de nagyon is aktuális éllel: „Vannak népek, melyek jólétüket ás

1059