Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Varga Imre: Bábi Tibor: Keresek valakit

galommal térítgetnék el a tömeget a nyelvi és kulturális uniformizáció irányába. Mert nekik úgyis mindegy: elkurvultak már az anyjuk hasában. S itt Blake egyik szép mondása kívánkozik papírra. Az emberek csak természetes különbözőségeikben lehetnek egyenlők. S a természetes különbözőségben juthat szóhoz egyenlőségük. S ennek a természetes különbözőségnek elemeit hagyja a földön az Üj Atlantisz költője. A hétköznapokból, történelemből kibuktatott, szinte kozmikussá növesztett nyelvvesztés — nem igaz. Még költő szájából sem. Mert a probléma nem kozmikus, nem mitikus, hanem emberi, történelmi.

Amiben én Gál Sándor szemléletével ellenkezek: Még a legsötétebb pillanat sem történelmietlen. S éppen hogy azzá kell tennünk. Versben is.

Igaz, ez a nehezebben járható út. S nem is kecsegtet olyan gyors sikerekkel mint az a bizonyos másik.

(Madách, 1982)

VARGA IMRE

Bábi Tibor: Keresek valakit

VÁLOGATOTT VERSEK 1954—1977

Báibi Tibor 1968-as válogatása, a Se elevenen, se holtan óta nem adott közre új verseskönyvet. Azóta lapokban, folyóiratokban lírát csak elvétve olvashattunk tőle; „vallomásokat”, tanulmányokat, vitacikkeket, kritikákat és érzelmes szociográfiát közölt. Ezek utóbb kötetekben is megjelentek s nem mondható, hogy nagy visszhangot keltettek volna. Persze súlyuk sem volt igazából (lírája mellé nem is állhatták); bágyadtak, fontoskodók, közhelyesek, rögeszmék után kapkodok, övön alul ütők, becsületes emberi szándékokat sárba tiprók — mondogatták róluk a riadtan vagy dühösen egybehajló baráti társaságokban; ám ezeknek a sommás ítéleteknek írásban nem maradt nyoma. Végtelen tapintat követte személyiségének felbomlását. 1978-as halála nagy emberi szenvedéseknek vetett véget. Elment, mielőtt a megha- sonlott elmét elöntötte volna egészen a belső salak.

Különös, hogy Bábi, akit a csehszlovákiai magyar kritika bemutatkozásától kezdve mintegy másfél évtizedig a legmodernebb nemzetiségi poétának tartott, éppen e líra tényleges modernné érése, provinciából való kitörése idején fordított hátat a Parnasszusnak. Hogy önszántából-e? Kényszerűségből netán?

Személye, példája többet érdemel egy könnyű igennél vagy nemnél. 3 mivel a kritikusok az utóbbi években mintha nemcsak személyét, de írásait is kerülték volna, most — válogatott verseinek új kiadása orvén — nem lenne hiábavaló fölvázolni portréját. Aligha van nála jellegzetesebb provinciális költő. S milyen megtévesztően az: kis motyóként viszi magával a kozmoszba filozófiai és történelmi ismereteit, mint mesehősök a hamuban sült pogácsát.

Nem volt vallomásos ember. Sőt éppenséggel rejtőzködő, szemérmes. Néhány áldott évvel ezelőtt sorozatot indított az Irodalmi Szemle Első közlésem címmel. Hiába kértük Bébit is, írja meg pályakezdését. Hosszú délutánokat beszélt arról, mit érdemes az ő csikókorából papírra vetni, s aztán a visszakozás: mégsem teszi. Interjúk elől elzárkózott. Szerelmes verset alig adott ki kezéből. S érdekes, hogy a nőről, mint társról, milyen tüntető nyerseséggel beszélt, holott máskülönben hajlamos volt némi érzelmességre is. Magányos, hajszolt embernek ismertem meg. Valamiért ki akart oktatni. Hogy „támadási felületet” nyújtok viselkedésemmel, hogy az őszinteség nem esztétikai kategória, hogy az ötvenes évek minden dilettáns színezet elle1047