Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Varga Imre: Gál Sándor: Új Atlantisz

„apáik szavát elfelejtik”, „s kifordul az emlékük is a megnémult ajtók száján”, „omladoznak a partok pusztul a nyelvünk”, „hangtalanság őserdeje”, „a kihalt évszakok összetorlódnak súlyos némasággá”, „csend nyit ajtót a csendre” s végül: „volt-e már táj hángtalanabb magába roskadóbb”.

Hallja csak az olvasó: lám a halál ötágú sípját fújdogálja a kertek alatt. Gál: „fújdós a szél ötféle irányba”, majd — némi reménnyel — „összefogom ötfelé hasadt testem”.

Lám, a halál játszik ötágú sípján Európa szérűjén. Ez a hang aligha volt várható a személytelen, tárgyias költészet programja idején. A szép objektív képekre büszke költő fölpattant íróasztalától, s káromkodva égre rázza az öklét.

Ez már nem a falu szegényvilága; s ha onnan kel szárnyra vers, máris egy kisközösség sorsa fölött röpköd szélkiáltóként. S néha a magasabb eget venné célba, ahonnan jól látni Európát. Fölmerülnek a kitelepítés, a lakosságcsere évei, a nyelvzárlat kora, amikor bárkit megbüntethettek Nyitrán például, ha magyarul szólt a járókelőkhöz.

„akik a jégpáncélú folyón át menekültek akiket fegyveresek tereltek az utak mentén álló fák alatt havas esőkben napizzású nyarakban meztéláb akiket fegyverrel tereltek idegen nyelvű hegyek zúgása felé jószágőrző cselédnek más barmát vigyázni akik önmaguk elől szöktek hogy ne találkozhassanak emlékeikkel akik a folyó jégpáncélja alá merültek azokról beszélek"

Tehát a kisebbségtörténelemről. Gál ilyen szemléletű versei két irányba tartanak, s nem minden ellentmondás nélkül illeszthetők egymáshoz. Az egyik irány történelmi: hősei szintén azok; barmokként terelve is cselekvő pmberek, akik „gondos gazdaként” magukkal viszik az ismeretlenbe a szétszerelt szekereket, ólakat, sőt még a trágyát is. A másik réteg azt méri fel, ami éppen történik — a jelent. A nyelvvesztés veszélyét, a múltjától elszakadó emlékezetet. S itt mintha minden mí- tizálódna, pokolivá, történelmi tapasztalatokkal megfoghatatlanná válna: a vers sovány impressziókból él.

S úgy látom ennek eredője, hogy Gál abszolutizálja a nyelvet. Igaz, hogy a nemzeti kisebbség esetében az anyanyelv kultúrát őrző s továbbvivő szerepének fokozott jelentősége van, s az is való, hogy az író számára a nyelv állapota a legjobb mérce: hol tart most a népem. De a nyelv szerepét abszolutizálni, s a nyelvromlást — ami okozat — minden rossz okozóként felmutatni: féligazság, s mint minden ilyen ködösít, lényeges dolgokat homályba von, apró pénzre vált fontos történelmi tapasztalatokat. A történelem nem „fekete patás” pokollény. S a nyelvromlás, az asszimiláció nem az isten büntetése rajtunk, hanem okai vannak. Például az az uniformizáció, amelyet a kor embere mindenütt megszenved. S furcsa hogy ezekről az okokról még jelzésszerűen sem kapunk hírt. S így Gál Sándor jeremiádái bármennyire is a létező valóságra hivatkoznak, nem többek a részt egésszé dagasztó kísérleteknél.

Azokkal szemben e verseknek mégis csak igaza van, akik kisebbségi életformaként a kétnyelvűséget a tömeges bikultúráltságot hangoztatják, tehát a gazdagodást. Gál épp ellenkezőleg: a szegényedést, romlást, sivárságot. S annyiban mindenképpen igaza van, hogy a bikultúra tömeges méretekben aligha létezhet — beteg elmékben, sunyi tanulmányokban legföljebb. Minden kétnyelvűség a nyelvcsere előszobája, s fölösleges mondanom, a kisebbség rovására. A költő pesszimizmusa — bármennyire általánosítja a rész jelenségeket — igazabb mint az áltudósak lelken- dezése, akik a több vagyunk, mert kisebbség vagyunk meghatározásától nagy buz1046