Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Varga Imre: Gál Sándor: Új Atlantisz

„Az éjszaka széthasad, s a mélyben élő távolok előtűnnek, felszínre buknak, tüzes ostorként kering a múlt, emléke lobog.

Közeli világ az eltiltottak, a megkötözöttek földje, csak tudnám, hogyan lehetne kioldani az oldhatatlant."

A próba kudarccal végződik, azaz hogy nem sikerül olyan módon, ahogy a költő szeretné. A vers nem a hasznosság műfaja. S ami így ritmikus strófákban nem kerülhetett leltári szám alá, azt fogalmazza meg jó évtized múlva irodalmi faluszociográfiájában Mesét mondok, valóságot címmel.

A „már nem érzem, már tudom, mi köt ide” nem a líra tartományába tartozik, hanem a tudományokat is segítségül hívó szociográfiájába. A valóságfeltárásnak többször nekilendülő lírai kalandja talán azért is jut sivatagba végül a hatvanas évek végén. Gálnak csupán a „tudása” van meg, az anyagot később gyűjti-rend- szerezi köré, hogy a „tudom” ne maradjon üres kijelentés. Ám a szociografikus versektől való elfordulás kapcsolódhat olyan járulékos tényezők egyre nagyobb mértékű elburjánzásához, mint a pózok, retorikusság vagy a „leltározás” módszeréből adódó modorosságok. Gondolok itt az árnytest, embervilágok, az élet közönyhatalma, meteorvalóság, viráglényed, s ehhez hasonló kifejezések tenyészetére. Ezek egy időben a korszerűségnek valamiféle téves értelmezése folytán modern címkét kaptak, s elszaporodtak mint a tetvek. S nem kevésbé az ilyen „kinyilatkoztatások”:

„Halálosan szép az élet, anya, te, lehet, hogy nem is tudod.

Én mindennap kétszer meg tudnék halni a világért, csakhogy a világ még nem tudja ezt...”

Szerencsére a világnak nem volt érkezése megtudnia a fönti felajánlkozást, időközben ugyanis Gál megtapasztalta a halál közelségét, s tudja, egyszer is nehéz meghalni. S ehhez nem egyetlen nap, de egy élet is túlságosan rövid. így ez a három sor az Üj Atlantiszban már nem szerepel. Jóízléssel kivágták.

Űjabb szociografikus verseket az 1978-ban megjelent Folyó közöl. (Omlások, Veszteségeink). S közben? S közben mi történt? Novelláskötetek, riportok, mesejáték s a vékony érben csörgedező versek. A magányosság és a társkeresés opuszai. Versek a versről („szép lehetett volna de meghalt korán félig

embrió korában éppen csak kezdett kinyílni bennem szép szirmait bontogarva” — írja az Egy vers halálára c. darabban).

A nyelvvesztés, a némaság, hallgatás, csend, a szótlanság az újabb strófák elemi erejű élménye. Most szemelgessünk, ez bizonyítandó a jegyzetpapírra került példákból. „Őseim indulnak utolsó földfoglalásra száj nélkül nyelv nélkül”, „és lassan nem lesz aki névről szólítaná szembejövő emlékeinket”, „mennyi elhagyott szó kérdés, mennyi elhagyott emlék”, „nyelvem nyesetten esik kavicsos medred elé”, „tanulom a csukott száj énekét”, „tenyerem fölött elnémult terek”, „jajgat a némaság hideg szája”, „hányódnak (a csendben) konok szavak értelmüket vesztve”, „sodrás kikezd lassan lebont ha volt is egykor nyelvem szájam nincs már”, „egyre mélyül új némaságunk”, „szóhalál”, „szavak kútja elapad”, „már szólni se kell az idő magyarázza magát s a történelem ugrál fekete patáin”, „bennem térdeplő emberi csend”, „a folyót itt küldöm cseppenként nyelvem alatt hordott énekemben”, „kék erdőben fák vacognak holtan nyelvek és szívek”, „folyók kivágott nyelve”, „mindennap kevesebb a szó kisebb a lélek”, „nyelvük vesztett tétovák”, „süllyedek együtt e bénuló nyelvű vidékkel”, „halott szavak”, „hangtalan száll a dal száll a föld alól”,

1045