Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Käfer István: Szlovákság, emberség, művészet - Milan Rúfus esszéi

önzetlen gazdasági ölelése. Menekült hát a szlovák nemzet — már a nemzet tudatos része — a magyaroktól a esetiekhez — a magyarságnak pedig újabb bukott forradalma jutalmaként több milliós tömege jutott a nemzetiségi lét keserű kenyerére, többek között a cseh alattvalóság sorsára. Kár, hogy nem ismerjük eléggé ezeket a kölcsönös meneküléseket. Pedig becsületes ez a vitaalap, amit Rúfus nyújt számunkra: nem önnön nemzetének mindenáron eszményítése, hanem végre társak keresése. Nem a véletlen Scotus Viatoré, hanem közös történelmünk sebeinek, „dolgainak” rendező szelleméé. 1848—49-hez visszanyúlva írja Rúfus Jankó Král’ról, akit nem ok nélkül hasonlítanak a szlovákok Petőfi Sándorhoz: „Egyetemes szellem, európai formátumú ember... még nemzete szerencsétlen sorsát is ott cipeli magában, s meg van győződve arról, hogy a világnak forradalmi átalakulásra van szüksége ... s ez a költő olyan irodalmi nyelvet birtokol, amely húsz évvel fiatalabb, mint ő. E nyelv normáit egy évvel azután fektették le, hogy a költő, akinek poétikai kezdeteit egy nehézkes, nem az 6 bensőjéből fakadó cseh nyelv dajkálta, írni kezdett. Csak az alsóbb népréteg nyelve állt rendelkezésére, mert szlovák nemzeti értelmiség gyakorlatilag nem létezett, a középosztály pedig magyarul beszélt, így adózván azért, amiért az élettől magának is mert kicsikarni ezt-azt.” (104). Igen. A huszitizmus és a reformáció óta a majdani szlovák nemzet etnikumának írása és egyházi beszéde nem szlovák, hanem a Králicei Biblia cseh nyelve. Értette a nép, sőt vallásos áhítattal vette körül, magasabbrendűnek, misztikusabbnak tartotta, mint a maga hegyi pásztor világának egyszerű kifejező eszközét. És a „viharos nemzettéválás” idején, amikor egy maroknyi szlovák értelmiség határozottan és véglegesen szakított a „cseh irály”-lyal, egyforma meg nem értéssel találkozott a német nyelv öleléséből bontakozó cseh és a latinnal is élethalálharcot vívó magyar írás képviselői részéről. Ebből a helyzetből eredt a „súlyos betegség”, a befelé fordulás, a folyton sértődés, a másokat meg nem értés, a társtalanság merevgörcse. Hogy miképp nyomhatta el a szlovák művelődést az államisággal, elnyomó szervezettel nem rendelkező magyar, illetve cseh kultúra, az mindaddig vitatéma marad, amíg — éppen Rúfus mély emberségének és szlovákságának bátorítására — maguk a magyarok és a csehek nem elemzik a reformkor szlovák irodalmi alkotásait és az azokat létrehozó folyamatokat, és amíg mindez nem válik általánosan ismertté a magyar és a cseh irodalmi köztudatban. „A szlovák értelmiségi alapjában véve csupa komplexus...” (37), jól látja ezt Rúfus, és vállalja a kimondását is: „A mód, ahogyan a nemzet lényegét magyarázni akarom, voltaképpen humanizmus, mert az embert úgy alkották meg, hogy lelke legmélyén kötődést érez egy bizonyos etnikumhoz, s igazán szenved, ha valaki ebben az érzésében megsérti, s hogy ezek szerint emberség dolga e sértés minden fajtája ellen kiállnunk... Nem szabadulhatok egyfajta szégyenkezéstől, egy kínos érzéstől, amiért minderről beszélnem kell, s olyanformán érzem magamat, mint a felnőtt, aki kanyarót vagy mumpszot kap.” (41.)

Hasonló gondolatok kívánkoznak átadásra a Hiezdoslavról szóló esszéből is. A majdnem magyar költővé lett Pavol Országh Ady kortársa volt, mégis ő a szlovák nyelv Keresztelő Jánosa, birkóznia kellett az agyaggal, mint a fazekasmesternek, hogy a semmiből megteremtse a nyelvet (88.), akár háromnegyed évszázaddal korábban Jankó Král’nak. S a jelen sem problémamentes Rúfus számára, hiszen nála is, Hviezdoslavval kapcsolatban, mint megannyi szlovák írótársánál előkerül Petőfi származás-komplexusa: „Mi dönti el az ember sorsát? Nem volt köteles vállalni, hiszen rendelkezésére állt az akkor már kiművelt, szépen szóló magyar nyelv. Miért nem tette meg ugyanazt, amit előtte már megtett Petőfi? ... Miért cipelte költői terhét... a gúzsba kötött nemzet nyelvének és kultúrájának oly vékony jégrétegén...” (88.) „Nem is állt szóba senkivel, csak géniuszával, nemzetével, amely épp akkor tanult beszélni. A műveit befogadó társadalom hiányában a költő a géniuszával érintkezett ... Közötte és a nemzet egésze között valóban csak a szellem képzelt birodalmában jött létre kapcsolat.” (89.) Súlyos gondok a nemzet gondjai! Hiszen az Ady- kortárs Hviezdoslav műveit már-már nyelvileg közelíteni kell az egyre városlakóbbá váló szlovák olvasóhoz — mindenekelőtt a két metropolisban, Pozsonyban és Kassán. S a nemzeti tudat „köznépi” szintje ugyancsak távol van a nemzet sorsát féltő gon1041