Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Käfer István: Szlovákság, emberség, művészet - Milan Rúfus esszéi

dolkodók legminimálisabb elképzeléseitől. Rúfus is minduntalan a nemzeti közönyt emlegeti, a legsajátabb szlovák értékek pusztítását (108.), ahol az ezeréves ájulat eszméjét (uo.), amit egykor magyar elnyomásnak is fogalmaztak, hol (a magyar kormányzat által már egyszer betiltott) szlovák Matica irodaházzá alakítását, hol a szlovák kiskatona önkéntes és gyors idomulását a cseh nyelvhez (36.), hol a szomszédoktól (a csehektől és a magyaroktól) kölcsönzött nyelv béréért jelentkező hitelezőket. (109.)

Mindeme sajátosan szlovák — meg kelet-európai! — rákfenékhez jöttek például századunk ötvenes éveinek elején közös gyermekbetegségünk nemegyszer gyilkos ragályai — hiszen nemzet, felnőtt is kapta őket: az előírt receptek szerint fogalmazás, „a vers törvényét figyelmen kívül hagyó viszonyok lehetetlensége” (26.), a kenyér és cirkusz korszakában az embertől menekülő igazság és az igazságtól menekülő ember (54.), vagy ez az esszé-adta szellemességű megfogalmazás: „Minden mű egy-egy pont, s ha összekötjük őket, együttesen az adott irodalom jellegzetes fejlődésvonalát adják. Ez a felődésvonal párhuzamos azzal a vonallal, amelyet a történelmét alakító nemzet húz. S még akkor is párhuzamos, ha a költő olyannyira vitába száll nemzete történelmi tetteivel, hogy a nemzet fiainak sírjára kereszt helyett bitófát állít. Képtelen, történelmietlen dolog, ha ezzel a fejlődésvonallal az történik, ami az ötvenes években történt. Valójában semmit sem lehet átugorni, minden dolognak megvan a maga szigorú folyamatos rendje, s mi csak a gyermekeinket nemzhetjük és szülhetjük, nem pedig mindjárt az ükunokáinkat.” (81.) Az a sokszor máig is tartó gyakorlat ez — versekre alkalmazva — amit A vers és a szavak vására című esszében fogalmazott meg a legtalálóbban: „ ... A költészet is régen elhagyta már a szabad közvetlenség őseredeti állapotát, s olyan fokozatba nőtt át, amelyben határokkal és intézményekkel látták el ... A védőszárnyait föléje terjesztő intézmény itt is busásan megfizetteti magát azokkal, akiket védelmez. A kapcsolatok kezdenek lassan és észrevétlenül átalakulni, az intézmény önmagáért való lesz, s elnyeli azokat, akiknek érdekében létrehozták.” (74—75.)

Rúfusnak azért is van különleges helye a szlovák esszé történetében, mert esz- széiben is a képes beszéd mestere. Ezt nem tette előtte senki a századfordulótól napjainkig, pedig olyan esszéista elődei és kortársai művelték ezt a műfajt, mint Sve- tczár Húrban Vajansky és Ladislav Novomesky. Rúfus esszéi akkor is az „igazság és a szépség szövetségei” (8.), ha a nemzetről szólnak, s akkor is a nemzet sorsa kap bennük hangot, ha a „tiszta” költészetről vall, hiszen olyan ember ő, aki „a költészetet költészeten kívüli célokért műveli” (131.). Annál is igazabb ez a mondása, mivel a metafora, a költészet, a szó művészetének alapköve, s Rúfus azt várja a művészettől, hogy „az igazat mondja el az emberről, az igazat, mely annyira bonyolult, s ugyanakkor annyira finom, hogy a tudomány kutató eszközeivel még sem megragadni, sem kifejezni nem képes.” (55.) Nem nyugtalanítja írónkat a metafora látszólagos hazugsága sem, sőt a racionális elemzés csődje esetén továbbvivő erőnek tekinti. Itt van rokonsága a népmesékkel, amelyekben „annyi szeretet volt, hogy a tárgyaknak is jutott belőle” (22.), s „az igazság pártjára a mesék állítottak bennünket”. (19.) „Mielőtt tudatosítottuk volna, áradt belénk a szépség. Mielőtt képesek lettünk volna fölfogni a mesét, megszerettük és boldogan ismételgettük a belőle tíi- nult szavakat, mondatokat, versikéket. Így alakult ki bennünk lassan a szó tisztaságára és szépségére való fogékonyság.” (18.)

Metaforában dicséri az esszé-műfajt is. „Az esszé — Jákob harca az angyallal. Ez a harc Jákob részéről csupa makacs emberi kíváncsiság és tudásszomj, de ugyanakkor a teremtés titkai iránt való tisztelet és alázat is ... Szerzője ... nyíltan vásárra viszi a bőrét.” (96.) „Rendkívül racionális erőfeszítést... tudományos kutatómunkát követel szerzőjétől, de ha az illető már túlvan rajta, nem kérkedik vele, hanem tovább megy, a végső határig, ahol az önmegváltó személytelen módszert visszaszorítja ... Az egyéniség ugyanis, ha szüksége van rá, teremt módszert magának, a módszer azonban önmagában még sohasem teremtett egyéniséget. A módszer alkalmazására egy fogékony inas vagy céhlegény is képes, azért a szlovák irodalomtudomány engem mindig is leginkább a kitanult céhlegények egyletére, nem

1042