Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Käfer István: Szlovákság, emberség, művészet - Milan Rúfus esszéi

szorbeáltuk. A nyelvünk árulkodik ezekről a dolgokról... Ma városi nyelvünk hemzseg a cseh átvételektől. Senki sem kényszeríti őket ránk, magunk vesszük át lassan és szükségképpen valamennyit ... Hatalmas, történelmietlen igyekezetünk, hogy Pozsonyt a nemzeti mítosz központjává avassuk, puszta óhaj marad. Most ismét minden erőnkből új szlovákiai nagyvárost építünk, Kassát, mely a nyelv szempontjából alighanem még rosszabb véget fog érni.” (35.) Bizony kell a bocsánatkérés a nemzettől, bizony kemények a szavak, és milyen más nekünk is így érteni és átérezni a szomszéd nemzet vívódását. „Imádjuk a győzelmi emelvényen látni magunkat, tapsorkánban, babérkoszorúval, de a rendszeres felkészülés robotja számunkra idegen, hiányzik belőlünk a civilizáció fegyelme... Minden kívülről jött és ránk vonatkozó megjegyzésre érzékenyen reagálunk, de mi magunk még nem mondtuk meg magunknak amúgy istenigazában, hogy kik is vagyunk hát..(36.) „Ami a többi nemzet fiainak ugródeszka, az nálunk lényegében kölönc. A szlovák értelmiségi alapjában véve csupa komplexus. A kultúrában s a művészetben két szélsőség — a ruralizmus és egy nyugat-európai gesztikuláeió — közt ingadozik. Vagy magát alábecsülve átvett normákhoz igazítja létérzéseit, vagy ellenkezőleg — az egyetemi professzor nyelvjárásban ad elő, mert nem érzékeli az erős, szuverén nemzetre jellemző hagyomány tekintélyét, az irodalmi nyelv szigorú, természetszerű és minden vitán felül álló imperativuszát. A világkultúrával érintkezvén sohasem éreztük magunkat egyenlőknek, ha már egyszer titkos gondolatainkat kell kimondanom.” (37.)

A szlovákság történelmének egyik legtöbbet vitatott pontja 1848—49, amikor a nép jelentős tömegei Kossuth forradalma mellé, vezetői viszont Bécs oldalára álltak. Rúfus megértette Stúrt és társait, menekülését az egyik erősebbtől — ezek mi lennénk — a másikhoz: „Nemzetünknek már születésekor, az európai nemzetek hajnalhasadása idején elég pikáns volt a keresztelője. Az élethez túl erőtlenül, de a halálhoz mégiscsak túl elevenen, félig nemzetként, félig természeti emberek névtelen tömegeként ... kopogtatott az újkori történelem kapuján.” Ennek az „éppen nemzetnek” a megbocsátható sodródása ismétlődött kilencven évvel később, 1938-ban, az első Csehszlovákia felrúgásakor, a történelem első szlovák államának megalkotásával Hitler kezéből, de a szövetségesek statisztálásával, elismerésével. A szlovákság akkor már az elcsehesítés elől menekült, „de tragikus menekülés volt, az elsőnél annyival tragikusabb, amennyivel tragikusabb a ragadozó és durva fasizmus volt a tehetetlen, haldokló Monarchiánál.” (39.) Nem kevésbé volt válságos a szlovákság második világháború alatti és főként utáni útja sem: „A második világháború alatt és után féltem a nemzet szótól ... amikor a béke férfiainak második csoportja áll sorompóba, akik minden testi ártalom nélkül át tudják vészelni a bajokat, akik rejtőznek, akik kivárják a percet, amikor újra a nappalok színe fölé merülhetnek.” (85.) Íme, Rúfus nemzet-meghatározása, a fentiekből következtetve: „A nemzet elsősorban test, nem pedig az értelem nyomására létrejött szellemi érték... önmagában nem biztosít semminemű szabványemberséget, nem kész cél, hanem lehetőség, amelyet valóra kell váltani, s amely egyenlő esélyeket kínál mind a lángésznek, mind a kalandornak. Az esélyek alsó és felső határa olyan messze húzódik egymástól, amilyen mondjuk a Beethoven és Hitler közötti távolság. A köztük levő terület — az mind a nemzet... A nemzetnek ezt akkor is tudnia kell, ha védekezik. A költőnek, persze, mindenek- fölött.” (85—86.) Ahol viszont „tartósan hiányoznak a nemzet teljes önmegvalósításának feltételei, ott a nemzet tartósan befelé fordul, magának él. Olyan súlyos beteghez hasonlít, aki a saját fájdalmai miatt képtelen mások fájdalmának átérzésére, s egyúttal annak az elszigetelt betegnek a sorsára ítéli önmagát, akit véletlenszerűen megszán ugyan egy-egy Scotus Viator, de partnerül többnyire senki sem fogadja el.” (84.)

Az előbb negatívumában is valamiképpen mégis enyhébben megítélt Monarchia világa jut itt eszembe, amikor a kiegyezés utáni fiatal magyar állam (kül-, had- és pénzügyi önállóság nélkül) modern nemzetiségi törvényét nem alkalmazva akadályozta „nemzetiségeinek” nemzetté válását. Amikor a világvárossá alakuló Budapest irodalmi-kulturális életéhez képest a csehszlovák nemzetnek egy-egy kisváros áll rendelkezésére államhű magyar hivatalnokokkal, vagy a cseh testvérnép nem mindig

1040