Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

az intervenciós csapatok változatlanul együttes háborút viselnek az ország és a kommunizmus ellen. De bizalma ismét megingott a Kormányzótanácsban, s alighanem erkölcsi érzéke sem engedi, hogy fellépjen a tiszti csoport ellen, amelyhez az adott pillanatban erősebb érzelmi szálak fűzik, mint bármely más csoportosuláshoz. Tudja azt is, az adott helyzetben mekkora veszélyt jelent egy polgárháború. Ügy dönt tehát: ami hátul történik, az „Budapest ügye’’. Az ő dolga a benemavatkozás. Pontosabban az, hogy megőrizni próbálja a hadsereg egységét, s bármi legyen is „hátul”, az állásokban kell tartani a csapatokat, hogy kivédhessék a belső zavarok hírére támadásba lendülő ellenséget.

Az ellenforradalom leverése után nem titkolja, mennyire erős benne a testületi szellem. Fledschaoker Rezső erről beszél az 1920-as tárgyaláson: „Az ezredes úr állandóan a szegény ludovikásokat emlegette, és láttam, hogy nagyon meg volt hatva.” Haubrich pedig, aki ugyanakkor a népbiztosok perében áll a bíróság előtt, még többet mond: „Stromfeld arra kért engem, kövessek el mindent, hogy az ellenforradalmárok ügyében megtartandó tárgyalás elhúzódjék, és különösen is figyelembe ajánlotta a fiúkat, akik alatt a ludovikásokat értette.”

Stromfeld nem él a belső ellenforradalom támogatásánál veszélytelenebb — de önbiztosításnak éppúgy megfelelő — lehetőséggel: esze ágában sincs kapcsolatot keresni a bécsi, szegedi fehérekkel. Mód pedig már júniusban kínálkoznék, Knausz Ferenc százados — a későbbi Szombathelyi, Horthy háborús vezérkari főnöke — tanúsítja látszatra Stromfeldet mentegető, de igazából a maga érdemét aláhúzni kívánó 1920-as tanúvallomásában: „Én összeköttetésben voltam Szegeddel. A vezérszerep akkor Gömbösé volt. Nehéz volt manőverezni, mert terroristákkal voltunk tele. A Szegeddel való levélösszeköttetés az ezredes úr szerint még korai volt.”

Gömbös Gyula egyébként megkísérli a kapcsolatfelvételt a „vörös vezérkari főnökkel”, méghozzá a lélektanilag legkritikusabb időben: három nappal a fegyverszünet megkötése után. A levelet Stromfeld nem kapta meg. Ennek ellenére érdemes idézni; nemcsak írójának frázis-hazafiaskodására jellemző, de a módszerre is, amelyet nyilván más tiszteknél is alkalmazott akkor és később is, júliusban, a tiszai offenzíva előtt. Gömbös a bevezetőben „teljes nyíltsággal és baráti őszinteséggel” fordul Stromfeldhez: „ ... felszólítalak, állj ismét nyíltan nemzeti ügyünk mellé. Piros-fehér-zöld lobogó hirdeti ismét Szegeden a régi magyar dicsőséget, hathatós francia támogatás nyomán erőnk szemlátomást nő, egy leendő szebb Magyarország bontja ki szárnyait a szőke Tisza mentén ...” Érdemes itt elgondolkodni azon, milyen hatással lett volna Stromfeldre a franciák említése; hisz ő francia tábornokok vezette hadsereg ellen küzdött a Felvidéken, s e hadsereg felszerelése, éppúgy, mint a románoké, ugyancsak „hathatós francia támogatásnak” volt köszönhető. Elképzelhetjük viszont, hogy a visszavonulás és Stromfeld távozása után a szolgálatban maradt tisztek nagy részénél célba talált az egyetlen cirkalmas mondatba sűrített ígéret és fenyegetés: „Nem hagyhatom említetlenül, hogy egyedül tervem elfogadásában látom annak lehetőségét, miszerint mindazon személyek, akik március 21-e óta exponált állásokba kényszerítve a jövő elé a legnagyobb aggályokkal tekintenek, nemzeti érzelmükről tanúságot tehessenek, s ezen az alapon részesüljenek változott megítélésiben.”

Stromfeld tudomásul veszi a Kormányzótanács június 29-iki végleges döntését. Elvégzi az utolsó, „nehéz és fájdalmas” feladatot: megszervezi és rendben végrehajtatja a visszavonulást. Szinte bizonyos, hogy ezúttal osztozik tiszt1018