Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Száraz György: A tábornok XX. (életrajzi esszé)

jei érzelmeiben: úgy látja, nincs tovább erkölcsi alap az együttműködésre. Juli- er ezt írja róla: „övé volt a felelősség, övé a siker. Bíztak benne a tisztek, szerette a legénység; neve fogalommá vált. Mindenki várta, hogy a lépést megtegye.” Nem tette meg. Nem kívánt diktátor lenni, s nem igényelte a szegediek „változott megítélését” sem. Július 3-án a gödöllői kastély udvarán elköszön vezérkarától — Böhm az egyik ablakban könyökölve nézi a búcsúzkodást —, Győrbe indul feleségéért, s utána vele együtt Siófokra, „nyaralni”. Később majd ezt mondja a bíróság előtt: „Vádolom magamat azért, hogy nem tartottam ki tovább, és távozásommal az embert előnybe helyeztem a közzel szemben.” De az önvád már előbb gyötörni kezdi: a tiszai támadás hírének hallatára. Augusztus 1-én nem bírja tovább: sínautón száguld Gödöllőre, meghallgatja Julier keserves beszámolóját, s indul vissza Budapestre. Haubrioh, mint a fegyveres erők új parancsnoka, vezérkari főnökének akarja, de a tisztek egy csoportja kijelenti: Stromfelddel nem dolgoznak.

A többit — a román bevonulás fájdalmas élményét, a siófoki letartóztatást — már tudjuk. A Balaton mellől egyenesen a Margit-körúti börtönbe szállítják, itt találkozik Tombor Jenővel, de Julierrel is.

Tizenhét napon át tartó pőre 1920 júliusában kezdődik, vele egy időben állnak bíróság elé az elfogott népbiztosok is. A vádhatóságok egyszerre kívánják diszkreditálni a politikai vezetést és az azt támogató fegyveres erőt. Stromfeld ellen az első vád: közcsendháborítás: ez a Károlyi-időszakra vonatkozik: elősegítette a katonatanács- és bizalmiférfi-rendszer megvalósítását, közreműködött a csapatok fegyelmének meglazításában, a hadsereg bomlasztásában, és „rábeszélte a tisztikart, hogy lépjenek be a Szociáldemokrata Pártba”. Stromfeld nyugodtan érvel — „1918. november 22-től, amikor a frontról megjöttem, itt se polgári, se katonai fegyelem nem volt” —, a bíróság el is ejti a nyilvánvalóan képtelen vádat. A másik pont: felségárulás. Ez már a Tanácsköztársaság időszakára vonatkozik: „öntudatosan megszervezte és megerősítette a Vörös Hadsereget, és ezzel lehetővé tette, hogy a vörös uralom hónapokon keresztül fönnállhasson.” Az ügyész hangsúlyozza, hogy a vádlott „nem védekezhetik azzal, hogy a területi integritás érdekében cselekedett, hisz tudvalevő: „a bolse- vizmus nem ismer nemzeti érdekeket”, a harc tehát nem az „ezeréves határokért” folyt.

Csakhogy épp ez a legfontosabb pont volt egyben a legkönnyebben támadható is. A Vörös Hadsereg — mint minden katonai erő — kettős célt szolgált: a belső rend biztosítását és a külellenség elleni védekezést. Stromfeldnek semmi köze sem volt a belbiztonság ügyeihez: a terület védelmére és visszaszerzésére irányuló hadműveletek vezetését pedig bajosan lehet a „nemzeti érdekekkel” ellentétesnek nyilvánítani. Erre épít a védő is: „Felelősségre vonni egy katonát, aki harcolt az integritásért, ez páratlanul áll a világtörténelemben . .. Ha Stromfeldet bűnösnek mondják ki, akkor bűnös a Vörös Hadsereg minden katonája.” A védelem itt nem „kollektív felelősségre” utal — ennek bizonyítása a vád célja lehetne, természetesen a „kollektív bűn” értelmében —, hanem arra, hogy Stromfeldet elítélve lehetetlen el nem ítélni a Vörös Hadseregben szolgált valamennyi tisztet, aki — meggyőződésétől függetlenül — szolgált ebben a hadseregben.

Stromfeld még most sem kommunista. Aligha kerülne ellentétbe önmagával, ha védekezését arra alapozná: akkor hagyta el a hadsereget, amikor az integritásért való harc lehetősége megszűnt, ugyanakkor a fegyvernyugvás állapotában megtörténhetett volna, hogy az alá rendelt csapatokat belső ellenforra1019