Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Soóky László: Didergő táltoscsikók (regényrészlet)

— Ó, mondtam, bizonyára.

— Mehetnénk együtt is, mondta Finta úr, akár.

— Nem, én a gerince-tört néppel megyek, Finta úr, nem bírná az iramot. Tanítson meg inkább repülni, kínzó vágyat érzek.

— Így, kérdezte Finta úr, és felröppent az égig.

— Így, suttogtam a híd karzatjához dőlve, karnyújtásnyira a jajongó sirályoktól.

Finta úr túlrepült az egeken.

— Így? Így?

A közelben néhány lövés dörrent, az öregember mosolyogva zuhant alá, néhány darabban. Kezében lampionok világítottak, félelmetes némasággal. Ó, hát ilyen egyszerű a repülés, gondoltam közvetlenül a csobbanás előtt. Micsoda demonstráció, a lampionok, s egyszersmint a lebegés! A folyófenéken megleltem Finta urat, a halaknak mesélt. Körülötte lampionok, égi lámpásak sem.

— Nem röpködhetünk csak úgy, a saját belátásunk szerint, mondta Finta úr, a falak fölémek az égig, holott a zuhanás is repülés.

— Ó, suttogták a halak, mennyire együttérzünk veled, a gátak és a falak világában élünk mi is, örök némaságban.

— Megyek, Finta úr, megyek, mondtam, hiszen tudja, tudja.

Amint kiléptem a folyóból, elibém állt néhány költőtárs. A nedves homokon döglött macska hevert dideregve. Bizonyára Antigoné fivére gondoltam, ezerszámra vagyunk még temetetlenek.

— Hohó, kiabálták a költőtársak, a kezükben felajzott, mosolygó beretva.

— Repültem, kiáltottam feléjük, hiszen a zuhanás is repülés!

— Persze, mondták a költőtársak, és néhány beretva villant.

— Persze, mondtam, a zuhanás is repülés, hiszen mi sem egyszerűbb! Most, hogy eltévedtünk, gyökerekbe kapaszkodva, fölfelé, egyre lejjebb. Karnyújtásnyira, elérhetetlen messzeségben a kilencvenedik zsoltár, hosszú fekete sorban tenor, és szoprán. Háttal állok a gesztenyefának.

— Idegen vagy?, kérdezte egy új költőtárs.

— Nem tudom, mondtam, rövidesen kiderül. Madárlátta kenyeret hoztam, meg madárlátta emlékeket. Ha rám ismernek, idegen vagyok. Erre nem gondoltál?

— Nem. Arra gondoltam, mondta a költőtárs, hagy a nagyanyám a kék- csíkos dunyha alatt, a kékcsíkos párnán, a kékcsíkos plafonra meredve.

— Jó, mondtam, tegyük fel, hogy engem is ugyanez a kérdés foglalkoztat, csak én a másik oldalról.

— Nem, mondta a költőtárs, a másik oldalon is én állok. Igaz, a talpam alig éri a földet a kötél miatt, de így is éberen figyelek.

— Ó, hiszen akkor ismerlek, mondtam, érintésnyire a föld fölött, nem úgy, mint az inga, nem úgy, mint a metronóm, hanem, mint az őrült gémesikút a szélben.

— És a repülés?, kérdezte a költőtárs, a repülésről végképp megfeledkeztél?

— Dehogy, mondtam, nézd a koporsót, hogy lebeg! Kőszálisas hófehér mezők fölött; az égen golyó ütötte sebhely, körben totemarcok.

— Vegyük le a sipkánkat, mondta a költőtárs, és menjünk innen. Nincs levegőm. Agyonnyom a könyörtelenül ránk testált örökség.

— Igen, mondtam hangosan, homlokomat a gesztenyéhez tapasztva, halálos vétek.

1002