Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 11. szám - Soóky László: Didergő táltoscsikók (regényrészlet)

SOÓKY LÁSZLÓ

Didergő táltoscsikók

(részlet)

Harmadnapon Bielokosztolszky uramat temettük. Ott feküdt a koporsóban, véznán, boldogan. Nyakában oldhatatlan kötél, sehova tartozásának csudálatos jelképe. A koporsó mögött a temetési menet, Kódori úr, meg én, meg más senki, a gyászvitéz halkan fütyörészett a bakon. Finta úr a kocsma sarkában zokogott, angolszövet kiskabátban, könnye a tüzes kályhára csörgött sisteregve. Kint nagy csapat varjak húztak, néma károgással, bent az asztal alatt az öreg Talapka hasalt konok nyugalommal, vallatta a vodkás üveget.

— Szevasz, mondta Bicskás, amint előlépett a sírjából, mostanában egyre vágyódom kifelé. Gondolhatod, megleltem a hontalanok földjét, itt van, itt mindenütt. Sokan vagyunk, és törvénytelen kevesen. Szemben, a gesztenyék alatt Baranyai úr, a koporsós ballagott levett sipkával.

— Megyek, mondta Bicskás, megyek.

Baranyai úr toporgott, egyengette a frissen hantolt sírt, sírt, végül kibuggyant belőle a zokogás:

— Féláron számítom meg a koporsót, uraim.

Valahol messzi fájdalom villant, fekete sugarak ragyogtak, és örökölhető éi'demrendek. Vívtuk a sikertelen haláltusát: életben maradtunk mindannyian, néhányan.

— Hahó, kiabálta a Főbíró a temetőkapun ülve, hahó fiatal barátom, mit szól ön az avantgarde-dilettantizmushoz, mint ködösítő szellemi tápláléktalan- sághoz? Ohó, jelzem, intézkedünk, te drága, drága királyi többes.

Fekete gesztenyék meredtek az égre, s a várva várt bagolyhuhogás egyre késett. Fázós báránykák lapultak a sírköveken, s megláttam a bikát, amelyen apám közeledett, egyre távolodva. Kézenfogta anyám koporsóját és csapongtak dideregve. Még a robbanás előtt bezárult megettük az olaj zöld fenyők kapuja e én ott álltam az utca sarkán, számban virág, lila hajnalka. A hajnali utcán lüktető néptelenség. A város lélektelen, hiányzik belőle a kutyaugatás, lélegeztem a virágon át, kutyaugatás-hiányérzettel. Távolról esőnesz, porzott a víz, rózsafüzér lubickolt rézkilincsre akasztva. A tetők fölött magasan, vadlibahan- gon, V alakban húztak az összefüggések. A rózsafűzért néztem szeretettel, s arra gondoltam, lám, lám, a rézkilincs még békebeli, hogy megbírja az öregasszonyt. A szélben bimm-bamm, öregasszony-harangnyelv.

— Kire harangoznak? — kérdezte Finta úr, aki a másik sarkon állt.

— Harangoznak, kérdeztem, azt hiszem, ma az élő halottak napja van. Ezért harangoznak ekkora csendességgel.

— És a vadgalambok is, mondta Finta úr, ebben az esőben, holott ősz van.

— Vagy tavasz, mondtam.

— Bizonyára, mondta Finta úr.

1001