Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Jankovics József: Bevezetés a Függőbe (Esterházy Péter: Függő)

egyszerre, egyidejűleg hatnak. Megjelenésük és felismerésük-azonosításuk olyan asz- szociációs láncolatokat indít meg, melyek a szövegen túlmutatnak. Általuk asszimilálja és kapcsolja be Esterházy a Függőbe — téve azt gondolatokban rendkívül sokrétűvé és árnyalttá — más szerzők és alkotások számára fontos üzeneteit, tökéletesnek vagy éppen csak szellemesnek, odaillőnek érzett megoldásait. (Aragon szerint a kollázs készítője elfogadja, hogy vannak tökéletes, változtatást nem igénylő műalkotás-részletek, s ezeket veszi át.) Az idézeteket — a kollázs természetének megfelelően — nem jelöli, azokat saját céljaira át is alakítja, mondatait felbontva helyezi szövegébe. De közben, a felfedezéssel járó szellemi izgalmat fokozva, játszik, és játszani is engedi olvasóját: a vendégszövegek szerzőjének nevét, vagy az idézett mű címét, esetleg szereplője nevét gyakran intarziába rejti a szövegkörnyezetben. (Pl.: Ott a lik = Ottlik; végeladás = Végei; már aki! = Márai; Szelindek = Célin; vagy Nádas Péter út című szövege egy az egyben átkerül, a jut intarziát követően.)

Esterházy Péter a saját szavaival is meg tudta volna írni a Függőt. Hogy mégis mások szövegének adaptációjára, a kollázsra hagyatkozott, annak — Aragon megállapításán túl — az a tudatos anyagkezelés az oka, amellyel a függőbeszéd tárgyias- ságát még inkább felerősítette, s egyben a „második jelentés” síkjára, az egyediről az általánosra terelte a figyelmet, tette a hangsúlyt. Arra a bonyolult konnotációs kapcsolatrendszerre, mely műve és más művek között valóságosan létezik. Arra, ahogy az ő gondolatrendszere kapcsolódik a másokéba, s ahogy mások írói világa az övében jelen van, s alakítja azt. Arra, hogy a Függő, ez a Függő e művek nélkül nem jöhetett volna létre. Hogy a modern irodalomban művek nem jöhetnek létre önmagukban, csak más opuszok függvényeiként.

A manapság elszaparodott vendégszöveg-összeállítások esetlegességeivel szemben Esterházynál a kollázs-elemek szerves gondolati-szerkezeti egységgé állnak össze. A mondatok és szereplők, vétessenek akármely műből, integrálódnak az Esterházy- szövegbe, új minőséget teremtenek, mert határozott világképen nyugvó, biztos koncepció válogatta együvé őket. Nála a mozaikos térszerkezet esztétikailag indokolt, mert a különféle idézetek viszonya egyszerre építő és romboló, halmozásuk részint fokozáshoz, részint a folytonosság állandó megszakadásához, és az idézetek közötti új folytonosság megteremtéséhez vezet.

E bonyolult konnotációs szerkezete miatt a regény inkább zenei jellegű struktúrát sugall semmint irodalmit. Az alaptéma megszakításai közben előadott új meg új közjátékok leginkább a rondó szerkezetét villantják fel az olvasóban.

A külső idézetek — a kollázs-elemek — mellett komoly szerep jut a mű térszerkezetében a visszacsatolást jelző belső (ön)idézeteknek is, valamint az Esterházy- féle ún. „grammatikai tér”-nek. Vagyis — („A grammatikai tér én vagyok.” — Termelési-regény) — a nyelvi alapszöveten túl a szerző metanyelvi jelenlétének, önreflexiós rendszerének. Ennek funkciója, hogy a mű poétikai megszervezését is nyomon követtesse az olvasóval, hogy a nyelvi megoldásokra, a szó jelentésére és használatára, és az elbeszélés bonyodalmaira, korlátáira is utaljon. Itt az író szabadsága teljesedik ki, mert „hol lenne tere az ő szabadságának, ha nem a szók közt”, de ez a szabadság is mily viszonylagos. Mint a regényben minden.2 Hiszen „nincsenek elégséges szavaink” — ekhózza — önmagához kapcsolva ezúttal vissza — a Termelési-regény kezdőmondatát: „Nem találunk szavakat.” — „Űj szavak kellenének”, tényszerűek, de nem szenvtelenek — mert ez kell a belátáshoz. S mindez még mire? A múltat elevenítő, s azt megérteni-tisztázni vágyó beszédkényszer a kimondás, a megnevezés, tehát a birtokbavétel ősi, mitikus-mágikus mozzanata. Ez a primitív ráolvasás gyógymódját utánzó technika uralkodott a kamaszok világában is: valami lett, mert beszéltek róla, s amiről nem beszéltek, az nem volt. „... a beszéd tette őket öregebbé, a szó, hogy mindennek nevet adtak, megneveztek, valami akkor lett élő, ha szóba hozták”... K. is — aki az író alteregója — így, a tényszerű, de nem szenvtelen szavak segítségével próbálja birtokba venni a múltját, ami, ne feledjük, „gazdagság, nem kacat”, s a jelenbe emelve megosztani e birtokot, mi hozzá tartozik, tehát önmagát, az asszonnyal.

A nyelvi-technikai bravúrok közt meghatározó szerepet kap az óítételrendszer

94