Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Jankovics József: Bevezetés a Függőbe (Esterházy Péter: Függő)
is, mely megoldás, úgy tűnik föl, régóta izgatja Esterházyt. Vajon hányszoros áttétellel érthető és élvezhető — írói szempontból: megírható — egy történet úgy, hogy még ne legyen zavaros. Ezt a kísérletet szolgálja alapvetően, a tárgyias elidegenítő effektuson kívül, az énkettőzés. Az elbeszélő én írói és szereplői énre (= K.) bomlik. A helyzetet bonyolítja, hogy az írói én elbeszél-kommentál, s ugyanakkor a szereplői én primer megnyilvánulása is a reflexív elbeszélőé. (Elbeszéli az írónak, amit éjszaka elmesélt a feleségének.) Nem a modor, hanem az éppen beszélő megjelölése végett kellett a személyes névmások használatát konzekvensen — tehát: gyakori előfordulással — végigvinnie, és a sok értelmező-azonosító funkciójú közbevetést tennie. Már E. följegyzéseiben is feltűnik e kérdéskör iránt való intenzív érdeklődése: „Jelzem, mennyi áttétel. Egy esemény, egy megfigyelő, elmondó, továbbmondó, lejegyző, elgondoló, elolvasó.” E sor a Függőben a verbalitás felé tolódik el: egy monyAsszony \ dás -» fültanú -» továbbadás -* K. ; y — lejegyzés elolvasás. Az \lró / olvasóban azért keletkezik feszültség mert az olvasó—író kapcsolat közvetlenül is megvalósul ugyan, de közben állandóan figyelmeztetik az információ e hosszabb, áttételes, fiktív útjára. Súlyos, jelenkori irodalmunkban is szinte egyedülállóan nehéz olvasmány e karcsú kötet, de, mint választott mottónk is jelzi, ez nem feltétlen hátrány. Sőt, éppen az író nagy technikai felkészültsége mutatkozik meg, dicsérendő miatta. Az a formaszervező képesség, amellyel az idézetek és az ismétlések hálózatát lefekteti, hogy aztán a közbeeső részeket kitöltse. A ravasz fogás, a folyamatosság gyakori megszakítása, hogy ezáltal a várható mindig bizonyos távolságba kerüljön. A megértéshez szükséges állandó visszacsatolás elodázhatatlansága, miáltal az olvasó a szó valós értelmében aktivizálódik, alkotótárssá válik. Ugyanis gyakran több oldalnyi közbevetés után kell megtalálnia egy félbeszakított mondat folytatását, ami, az írásjelek hiánya miatt, nem is könnyű feladat. Változtatnia kell eddig — jól, rosszul — bevált olvasási technikáján, bizonyos részeket többször el kell olvasnia, hogy az összefüggésekre ráébredjen; elkerülhetetlen az oda-vissza lapozgatás. Az olvasás ritmusát, ütemét is megváltoztattatja Esterházy az olvasójával: egy-egy ügyesen csúsztatott szinonima-sor beiktatásával felgyorsítja, vagy, az olvasó szubjektumától függően, éppen lelassítja, minuciózussá teszi az olvasást. Komoly szellemi felkészültséget, olykor aktív keresgélést kíván az idézetek fel- ismerése-azonosítása, esetleg az idézett mű olvasására-új ráolvasására is rábírja az író a befogadót. (Munkát ad neki. Bevezeti őt a szépirodalomba.) Felmerül persze a kérdés, megérthető-e, befogadható-e a Függő hiánytalanul, ugyanazt az esztétikai élményt nyújtja-e az utaláshálózat felfedése nélkül is. Természetesen a mű a jelentés első síkján is fölfogható, élvezhető. Ez annak a szerves egységnek tulajdonítható, amit Esterházy az idegen és saját szövegek között meg tudott teremteni: jellemeit úgy alakította, hogy azoktól nem idegen a filozofikusabb aurájú idézet sem. A focizgató kamaszok ilymódon nyugodtan monologizálhatnak a Faustból; mondataik aktuálisak, jellemhez, helyhez, környezethez és időhöz illőek. De — ezt fontosnak tartom hangsúlyozni — a csak közelítően teljes megértéshez is feltétlenül szükséges az asszociációs viszonyok feltárása. A Függő ugyanis komplex műalkotás. Másodlagos-harmadlagos jelentésének feldolgozása nélkül e komplexitás szenved hiányt, a lényeg sikkad el: az a szellemi energia-mozgósítás és feszültség, mely azáltal keletkezik és oltódik ki, hogy az olvasó felismeri, honnan és miért kölcsönzött az író. Ekképpen hozza mozgásba Esterházy Péter a magyar- és világirodalmi ismereteinket, s ugyanakkor műve mögé rajzolja azt a — rokon vonulatokból összeálló — szépirodalmi hátteret, amelyből az vétetett. A Függő hangulatának alaptónusát a rendkívüli gyakorisággal előforduló Kosz- tolányi-idézetek rétege határozza meg. A leginkább az Esti Kornélból és A szegény kisgyermek panaszaiból átvett szövegelemek bús, borongós, elégikus hangvételű részletei adekvátak a bomlás folyamatát leíró-megörökítő regénnyel, s előrevetítik a megoldást. Hogy mégsem a letűnt aranykor utáni nosztalgikus sóvárgás hatja át a 95
