Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészletek) Bíró Margit és Komlóssy András fordításai
Tudtam, hogy mit forgat a fejében a zsivány. Szahnov azonban nem jött rá. Lusta volt átírni a papírt, és ezért győzködni kezdte: — Nem kell neked két hétnél több. Erre Tutashia erősködött, hogy neki másfél hónapra van szüksége, és ezen kezdtek alkudozni. Aztán Szahmovnak az eszébe jutott, hogy a szöveg végéhez hozzá lehet írni egy megjegyzést, és beleegyezett a határidő meghosszabbításába. — Itt lent hozzáírjuk — mondta. Tutashia nem egyezett bele és nem írta alá, amíg újból át nem íratta Szahnowal az egészet. Mit volt mit tenni, az ezredes átírta a megállapodást. Tutashia ismét egy fél órán át olvasta, aztán aláírta és megadta az első találkozás helyét pontosan egy héttel későbbre. Mielőtt elengedtük a zsiványt, összeszedtem a bátorságomat, és amikor alkalmat találtam rá, az ezredes fülébe súgtam: „hazudik nekünk, egyetlen szavát se higyje el”. Szahnov úgy villantotta rám a halszemeit, mintha én járattam volna vele egész éjjel a bolondját, én próbáltam volna kijátszani és visszautasítani a feltételeit. Tutashia elővezettette velünk az istállóból a fekete borját, lóra ült, és — szavamra mondom — attól kezdve soha többé nem láttam őt. A következő reggelen az ezredes teleíratott velem tizenöt papírlapot arról, hogy Tutashia elfogatja nekünk a Csanturiákat, hogy mit kell majd azután tennem, milyen munkákat kell elvégeztetnem. Felült a fogatra és elment Potiba. Eljött a Tutashiával való találkozás ideje. Hogy is mehettem volna oda azután, hogy annyira megbotoztuk! Ki az, aki hagyja magát megöletni? Jó messze lesbe álltam és a megjelölt helyre az egyik emberemet küldtem. Odament az emberem. Senki sem várt rá. Egy nyolcéves fiút látott a híd végénél egy átalvető mellett ülni. Az emberem várt egy ideig. Mivel Tutashia nem jelent meg, arra gondolt, hogy talán ő küldte ezt a kisfiút. Megkérdezte tőle, hogy kicsoda és mit csinál ott. — Tutashia küldött, valakit iderendelt erre a helyre. — Én vagyak az az ember, mivel bízott meg? — Ezt az átalvetőt küldte, ni. — És még? — Azt mondta, hogy adjam át Nikandro Kiliának. Az emberem átvette az átalvetőt és odaadta nekem. Felnyitottam: az egyik oldalon egy tyúk volt benne, a másik oldalon meg egy pulyka. Na de ahhoz képest, amiket még ezután művelt Tutashia, valóban csak egy tyúk meg egy pulyka ára volt az, amit addig követett el. Az még hagyján, hogy bármit követett is el a gyalázatos, szinte semmi nyomot nem hagyott maga után, de amint másodszor is fölcsapott zsiványnak, Grúziában megfékez- hetetlenül elharapódzott az erőszakosság, az öldöklés és a gyújtogatás. Ezek nagy része az ő kezétől származott, úgy igaz ez, ahogy engem Nikandro Kiliának hívnak. Közben eltelt még egy hónap. Megjött a kutaiszi kormányzóság rendőrfőnökének a helyettese, hozott magával egy tisztet, és átadatta velem az ügyeket. De Tutashiának a rendőrfőnökség akkor már bottal üthette a nyomát. Tbiliszibe mentem, jelentkeztem Musni Zarandiánál. Amint meglátott, rögtön dühbe jött. Tüzet okádott. Két órán át üvöltött, ordibált velem, és egyfolytában szamárnak nevezett. Nagyon elkeseredtem, arra gondoltam, hogy úgyis 066
