Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Péntek Imre: Poláris színház, kísérleti és népszínház egysége

halott. Akkor ő nem deklarált, hanem behozott egy figurát. Ma pedig a főhős szájába kell adná ezeket a „mondanivalókat”, hogy az író szólhasson általa... és a szituáció gyöngül. A vertikumok úgy érvényesülnek a mai magyar drámákban, hogy lineárisán megakad a cselekmény ... Ezen érdemes volna eltöprengeni. Egyáltalán, ki kellene lépni az önvizsgálat köldöknéző köréből. Első felvonás, első kép, elegáns hotelszoba, a neves író betoppan! Ki kellene lépni abból az értelmeségi „zártkertből”, ami által az érdektelenség kísértete járja be színpadjainkat. Meg kellene tudni írni a melóst, de nem a szoba-konyhájában, hanem az utcán, a kocsmában, a munkahelyén. Egyszerűen nem értem, mi tartjla benn drámáinkat a panel-kalickékban, amikor azokba az életet sem lehet belegyömölszölni. Fölbontottabto dramaturgiával kellene dolgozni, epikusabbnak kellene lenni! Abban a pillanatban a színész be tudja hozni az életet. Ugyanis a színész hozhatja be... Ez megint sarkalatos kérdése a laboratóriumi munkának, s ezt az íróknak tudomásul kell venniük. A színész hozza be a valóságot a színpadra. A színész jön a valóságból — csak valóban onnan kell jönnie. Az ő testén, fizikumán, tudásvilágán lép be és szólal meg a valóság, s abban a percben a közönség magára ismer, megszületnek az azonosulási pontok. Amíg azonban ezek az „analitikus” dramaturgiák működnek, addig a színész is tehetetlen. Moralitásokat játszunk — Copeau mondta ötven évvel ezelőtt, hogy az ilyesfajta drámák ideológiai grand gudgnolok.

Meglehetősem, lehangolóak fejtegetései a jelenidejű dráma színpadi „megszólaltatásáról”. Mégis, mi a helye, szerepe a mai magyar drámának koncepciójában? Alapvetően szükségünk van a magyar drámára, dé ez mindig konkrét műveket és személyes kapcsolatokat jelent. Szeretném hangsúlyozni, hogy az írók ismerjék meg a mi színházunkat és nekünk írjanak! Eddig azt mondták, a színháznak kell keresnie az írót. Ez aztán hol sikerült, hol nem... Én csak azt mondhatom: az írónak kell keresnie a színházat, és a színházaknak kellene kitalálniuk azt a formát, amely lehetővé teszi az író számára, hogy benne éljen a színház légkörében. Tudniillik: az írónak a színházba bejönni mindig érdemes. Nekem mint rendezőnek nincs hova mennem. Az író dolgozószobájába? A kávéházba? Föltétlenül fordítsunk a hozzáálláson. Persze, a megoldás nem egyszerű. Mégis, a kapcsolat csakis így vélhiat termékeny- nyé, inspiratívvé. Jó lenne abbahagyni a háborúskodást, mielőtt végképp összekuszá- lódnak a dolgok, hogy kié a primátus? Mindenki a primátusát keresi, mert mindenki boldogtalan, de nem biztos, hogy mindenkinek igaza van.

Visszatérve az irodalmi közállapotokra: mai hibáink erősen a múltban gyökereznek. Például egyetlen nagy nemzeti drámaíróink Katona József jelentős műve, a Jeruzsálem pusztulása mindmáig előadatlán. Tizenöt éve tervezem a darab bemutatását. A gondolatban végre találkoztam Spiró Györggyel, aki a szöveget közös ihletésünk aiaipján átdolgozta. A darab megjelent az Új Írás ez év januári számában. Azóta se olvastam róla egyetlen sort sem. Amikor Illyés a Bánk bánt „átigazította”, a „szövegelemzők” egész kara jelentkezett... s a pécsi előadásra a filmhíradó is kivonult.

Különös érdektelenség. Nem tudom, kinek vagy minek szól? De vannak ismert és sikeres drámaíróink: az 6 műveik szvnrtemtelét tervezi-e? Szakomyina, Csur- k&ra, Gyurkovics Tiborra és másdkra góndolak ...

E sikerek számomra azért kérdőjelesek, mert nem oldották meg a mai magyar színháziban a mai magyar dráma folytonos jelenlétét. A folytonosságot nemcsak rneny- nyiségben, minőségben is kellene érteni. A drámairodalom dotáláls'i helyzete előnytelen, s ez a helyzet kényszeríti alz írót... Ezért van az, hogy — néhány kivételtől eltekintve — e sikerek budapesti színházak nevéhez fűződnek. Az utánjátszást viszont ritkán honorálja a sajtó — s egy vidéki színház minősítését mégiscsak az országos sajtó jelenti.

A legfiatalabb drámaíró-nemzedék, amelynek „kirajzása” az utóbbi évek jelentős irodalmi eseménye, ezek után mit remélhet a zalaegerszegi színháztól? Be kell érniük az Életünk éis más folyóiratok „papírszínházával”?

A kapcsolat kölcsönös felvételének ebben a stádiuméban bizonytalan és elfogult mindkét fél. De elképzelhetőnek tartok egy olyan távlati együttműködést a folyó958