Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1871 / 8-9. szám - VITA - Vinkó József: Hiány-dramaturgia (esszé-tanulmány)
VÍNKÓ JÓZSEF Hiánydramaturgia SZEMLÉLETI ÉS STÍLUSVÁLTÁSOK A FIATAL MAGYAR DRÁMAIRODALOMBAN „Fiatal drámaírók pedig nincsenek! Csak lírikusok és prózaírók...” — vallotta néhány évvel ezelőtt egyik vidéki színházunk dramaturgja, maga is „fiatal” drámaíró. Kijelentése első pillanatra meghökkentőnek tetszhet, mégis bajos volna vitába szállni vele. Schwajda ugyanis arra céloz, hogy fiatal drámaíróink többsége prózaíróként vagy lírikusként debütált, s csak jóval azután kerülhetett színpadra, hogy először más műnemben „bizonyított”; irodalmi rangot szerzett, s csak azután, tekintélye birtokában kopogtatott be a dramaturgiákon. S úgy tűnik, ez alól alig akad kivétel. Nádas Péter, Bereményi Géza éppúgy novellákkal és regényekkel jelentkezett, mint Simonffy András vagy Czakó Gábor és jellemző Spiró György esete, aki fél tucat drámával a tarsolyában csak a Kerengő című regényével tudott kilépni az ismeretlenség homályából. Igaz, akkor egycsapásra. Az 1974-ben kiadott — és hamarosan ronggyá olvasott — kötetet hosszú ideig a fiatal írónemzedék legjelentősebb regény- teljesítményeként emlegették. Vajon miért? Hiszen a millennium idején játszódó írás az író szavaival élve „nem valami tökéletes alkotás”,ráadásul „korai” is. Mitől a szokatlan népszerűség? „Most már sejtem — vallja be Spiró — mi lehetett az oka, hogy átmenetileg divatos íróvá ütöttek...” A Kerengő regény volt és a líra devalválódása korában a kiadók regényt vártak. „Ha a Kerengő novella- vagy drámaformában született volna, olvasatiamat tűnik el.” Hihetetlen, de igaz. Spiró egyébként pontosabban is megfogalmazza a Schwajda által felvetett gondolatot: „Tizenhat éves korom óta megszakítás nélkül drámákat írok, ez az egyetlen biztos pont az életemben, minden más esetleges. Drámaíró vagyok, színháztalan drámaíró, ahogy ez minálunk történelmi hagyomány.” S vitatkozni most sem érdemes, hiszen a „színháztalan” magyar drámaíró Csokonai Vitéz Mihály óta közhely: Katona József Ziskája százhatvanhat, Déry: Óriáscsecsemője ötvenkét, Füst Milán Boldogtalanokba harmincnyolc évet várt a bemutatóra, Balázs Béla és Remenyik egyes darabjai pedig máig könyvbe zárva porosodnak. A dologban nincs semmi rendkívüli, ezen a tájon a dráma évszázadokig a „ne- mesb” műnemek szolgálólánya maradt, izgató, de kétes kaland és par excellence drámaírónak — ha mégis akadt — keservesen megbánta a honi törvény megszegését. A közízlés, a „szolgáltatószínházi” tradíció nem kedvezett a kísérletezésnek, az új dráma többnyire magányosan, az élő színháztól elszakítva készülődött. És — egy-két ritka kivételtől eltekintve — hasonlóképpen formálódik ma is. „Színházi struktúránk — jegyezte meg Örkény István — galvánelektromos idegességgel fogad mindent, ami más, mint a megszokott.” S úgy tűnik — legalább ebben az egy dologban — következetesek vagyunk. Idestova kétszáz esztendeje. Beszélhetünk-e ezek után — az érintettek hangos tiltakozása közepette — fiatal drámaíró nemzedékről? Az összetétel mindhárom tagját — külön-külön is — könnyedén cáfolhatjuk. Mi az, hogy fiatal? Biológiai meghatározás? Életelixír? Akire ráragadt, az örök-, ifjú marad? A szóban forgó drámaírók többsége a dantei életút felén már túljutott, s némelyikük maholnap kétszer annyi esztendőt mondhat magáénak, mint Petőfi. Vagy a drámaíró később öregszik? Netán a fiatal a kezdő szinonimája? Esetleg esztétikai kategória? Újszerűt, korszerűt jelent? 788 VITA
