Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1871 / 8-9. szám - VITA - Vinkó József: Hiány-dramaturgia (esszé-tanulmány)

A közfelfogás meghökkentően szélesen értelmezi a „fiatal” írók elcsépelt, sokszor vitatott, mégis újra és újra felmelegített fogalmát, és sokszor nem is szociológiai-nemzedéki értelemben, hanem egyszerű biológiai szempontok alapján, megfeledkezve arról a tényről, hogy a kissé vállveregetve ,,„fiatal”-nak titulált drámaíró — ma már nemegyszer — komoly konkurrenciát jelent a „beérkezett”-nek. A „fiatal” szó valóságos varázsigévé változott, generációs gyűjtőedénnyé, amibe rögtön a születés pillanatában — valódi elemzés nélkül — belegyömöszölnek mindenkit, aki a megszokottól eltérő dramaturgiával jelentkezik. S a módszer eredményes; kitűnően leválasztja a kísérletezőbb kedvű kezdő drámaírókat az élő irodalom fősodrától, s nemegyszer olyan különböző szemléletű és világnézetű szerzőket kényszerít a Prokrusztész-ágyra, mint Nádas Péter vagy Juhász István, Spiró György vagy Czakó Gábor.

Kérdéses az összetétel második tagja, a drámaíró is. Valóban színházban gondolkodó eredeti színpadi szerzőkről van-e szó, vagy inkább olyan prózaírók és lírikusok csapatáról, akiket Thália ideig-óráig a bűvkörébe vonzott, majd mint csalódott-ká- bult lepkéket visszaűzött eredeti (és jóval biztonságosabb) műfajukhoz? Hiszen szűk szakmai berkeken túl ki tartja számon Balázs József költői erejű moralitás játékát, A báthori ádventet? És hányán olvasták Csörsz István emlékezetes szociográfiájának, a Sírig tartsd a pofádnak a színpadi változatát, amit a szerző hosszú vajúdások árán négyszer is átírt? Nem is szólva Szentmihályi Szabó Péter, Asperján György vagy Munkácsi Miklós drámai opuszairól. Mindnyájukat epikusként, esetleg lírikusként tartják számon, a drámaírás makacs kitérő (majdnem azt írtam: zsákutca) életművükben.

Miként már-már természetesnek fogadjuk el azt is, hogy Nádas, Bereményi vagy Simonffy is fontosabbnak tartja a regényírást a bizonytalan színházi portyánál, s csak a nagyobb alkotói periódusok szünetében — két nagylélegzetű prózai mű között — kalandoznak a sokat ígérgető deszkákra. És kérdezni is alig merem, vajon meddig tart Spiró és Czakó legendás csökönyössége öt-öt kallódó darabbal a tarsolyukban? És mihez kezd — alkotó színházi közösség nélkül — féltucat színművével Boldizsár Miklós, Kolin Péter és Schwajda György? A három „par excellence” drámaíró. Mintha máig nyögnénk a húszas-harmincas évek színházi tradícióinak visszahúzó erejét, s mintha ma is ide rímelne Füst Milán keserű kifakadása: „Huszonhat éves koromban, 1914-ben írtam a Boldogtalanokat, fiatalkorom fényességét, s azóta sem akadt nagy színháznak olyan igazgatója, aki azt a közönség elé merte volna vinni... no de mind - egy, akárhogy volt is, én már régen belenyugodtam sorsomba. El is határoztam, hogy bár kétségtelenül drámai tehetségnek kell tartanom magamat, nem egyhamar fogok megint drámát írni.”

Felmerülhet tehát a kérdés: beszélhetünk-e egyáltalán fiatal drámaíró nemzedékről? Tekinthetjük-e a hetvenes évek derekát határváltásnak? Valóban új drámaíró nemzedék jelentkezéséről van-e szó, vagy mindössze néhány megkésett publikáció és előadás összeeséséről?

»•„Nemzedék”, „közérzet”, ezek a végtelenségig tágult címszavak csak arra valók, hogy jól csukódó közös dobozba zárjanak különböző embereket, válogatás nélkül és akkor az egész el van intézve. Utána már nem kell mást tenni, csak gondolati kényelemmel újra meg újra felfedezni a rájuk sütött bélyeget« — Bereményi szokása szerint pontosan fogalmaz. Szóösszetételünkből ez a „nemzedékesdi” okozza a legtöbb bonyodalmat. Van-e nemzedék? Vagy csak szépen besétáltunk egy olyan előre gyártott ketrecbe, amire — Nádas szavait idézve — kályhaezüsttel azt a szót írták: nemzedék. Vannak-e közös vonások, közös gondok, közös törekvések — vagy csak az éviáratok véletlen összeesése közös? Ha van azonosság, miben rejlik? Az „őszinteségélmény'’- ben, ahogy Kis Pintér Imre gondolja? A témák megválasztásában, Nádas szerint? A „múltszaglászásban”,-ahogy Tarján a Kutyákat jellemzi? A morális megközelítésben? Mert az, hogy a drámai mondanivaló olyan gyakran összecseng, az csak a hetvenes évek differenciáltabb társadalmi szerkezetéhez való hasonló viszonyulásból, egymástól függetlenül ható, mégis 1egymásba kapcsolódó közös élményekből adódhat. A másfajta élet, a másfajta színház megsejtéséből. A gyermekkor széttöredezett em789