Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - "Költészet és valóság" (Nemes Nagy Ágnessel Villamos című verséről beszélget Kabdebó Lóránt)

amit halott lányához írt. Ahogyan félbehagyja a verset és odaírja mellé: nagyon fáj, nem megy. Vannak olyan érzések, olyan emóciók, amik nem mennek bele a versbe, amelyek nem engedelmeskednek a vers hívásának, éppen azért, mert annyira égetőek. Nekem mindig is szükségem volt — nem állítom, hogy minden költőnek szüksége van rá, — nekem mindig is szükségem volt egy kis elidegenítési effektusra a versíráshoz, a túlságosan közeli, a túl heves emóció megfékezésére és bizonyosfajta formaadósra. Ehhez segített engem hozzá Keyes sorsa és alakja, azáltal, hogy ő valamivel távolabb esett tőlem, és mégis magára tudta venni az egész háborús problematikát. Magára tudta venni a túlélők lelkiismeretfurdalását is, ami bennem volt, mindazt, amit egy háborús kataklizma után az életben maradt ember átél. Keyes ilyen módon nagyon segített nekem, és lehetővé tette, hogy mindazok helyett szólhassak róla, akik sokkal közelebb voltak hozzám.

Mondta, hogy ennek a versnek van egy csattanója. De amikor kiválasztottuk ezt a verset, ígérte, hogy lesz még egy évtizeddel későbbi csattanója is.

így van, ez két csattanós történet, vagy talán úgy mondhatnám: színdarab utójátékkal. Ez a második csattanó, vagy utójáték tavaly történt, tavaly játszódott le, 1979-ben az Egyesült Államokban. Ott én Iowában tartózkodtam, az iowai egyetem úgynevezett íróprogramjának a meghívására, amelynek a vezetője Paul Engle és felesége Hualing Nieh Engle. Az ő domboldali házukban sokszor összegyűlt az a negyven író, a világ minden tájáról, akik az íróprogram résztvevői voltak. Többek között összejöttünk egy bizonyos késő délutánon is, amikor összetalálkoztam egy újonnan jött vendéggel, Edwin Thumboo szingapúri egyetemi tanárral és költővel. Beszélgetni kezdtünk, megvitattuk az ő kedves egyetemi témáját, az erzsébetikori és a jakobita angol drámát, aztán áttértünk a modem angol költészetre, milkoris ő egyszer csak azt mondta: vannak ám nagyon érdekes költők, akik alig ismertek, de azért nagyon kiválóak. Bizonyos vagyak benne, hogy maga sohasem hallotta Sidney Keyes nevét. — Elkezdte mesélni nekem Keyes sorsát, a háborúban való pusztulását, méltatta azt a jelentékeny oeuvre-.t, amit így is, ilyen fiatalon, 21 évesen maga után hagyott. Egyre lelkesebb kiselőadása után én vágtam neki, és a magam korántsem Shafcespeare-i angolságával igyekeztem elmondani az én saját külön történetemet Keyes-szel. Aztán egymásra bámultunk, majd mind a ketten kinéztünk az ablakon, az Iowa folyóra, amelyen éppen vadkaosák úsztak, és a furcsa amerikai tölgyekre, amelyeken szürke mókusok ugráltak, és bizonyára azt gondoltuk magunkban mind a ketten, ő az indonéz és én a magyar, hogy lám, úgy látszik, ide Amerikába kellett eljönnünk, hogy beszélhessünk valakiről, aki mindkettőnknek sajátosan fontos, aki már régen meghalt, aki személyes háborús veszteségünk. De úgy látszik, hogy nemcsak kettőnknek fontos, hanem fontos az egész világköltészetnek is, sőt még ennél is továbfo- mennék, nemcsak a világköltészetnek fontos, hanem az emberi jelképképzés lelki szükségletének. Azt gondolom, jelképek nélkül élni nem lehet. Keyes halála olyan erősen hordozza a mindenkori és az aktuális költahalál jelképszerűségét, hogy úgy látszik, a világ távoli, nagyon különböző sarkaiban is mindig és újra érvényessé válik. Nem mondhatnám, és nem mondanék igazat ha azt mondanám, hogy elsősorban a versei érintettek meg. Engem a sorsa érintett meg, az emberi képesség pusztulása érintett meg, ez a szinte kézzel tapintható kortársi szimbólum.

947