Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - "Költészet és valóság" (Nemes Nagy Ágnessel Villamos című verséről beszélget Kabdebó Lóránt)

És ez munkált közre ennek a versnek a megszületésében is. Nos, bár a vers egyik szálán ezt a költősorsot idézi a jelképiség szintjén és az egyediség történetével, de a másik szála a 6-os villamoshoz kötődik, annak a valóságáról is halljunk néhány szót.

Ami azt illeti, jellemzőnek tartom, hogy a Keyesről szóló versemet nem rögtön 45—46-ban írtam meg, hanem az ötvenes évékben, 52-ben. Ennek megvan a maga értelme. Az 50-es években nagyon kevés kilátásom volt arra, hogy egyáltalán megjelenhessek mint költő, hacsak nem aíkartam olyan szövegeket írni, amelyek az én iga zságtudat ómnak nem feleltek volna meg. Kénytelen voltam úgy tekinteni magamra költőként, mint egy halottra. Ezt az életérzést, ezt a fullasztó életérzést segített nekem kifejezni Keyes halála, amely az 50-es években is egy bizonyosfajta adekvát beleöltöziködési lehetőséget nyújtott nekem. Hogy pedig éppen a 6-os villamos. Amit róla írtam, az a valóság, a színtiszta valóság, és hogy mennyire fullasztó volt az 50-es évek légköre, a szó szoros értelmében, arra van egy Ikis történetem. Ott álldogálok, ahogy szoktam a 6-os perronjának a szélén, összepréselve száz más emberrel, és nagyon fúj a szél, majdnem lefúj miniket a villamosról. Egyszereseik egy mellettem álló férfi felkiált: vegye le az arcomról a haját. Tudniillik akkor én még hosszú, kibontott hajat hordtam, mint ma is, a fiatalok, és a hajamat a szél, ami vadul fújt, — Dunáról fújt a szél — nekidobta a férfi arcának, méghozzá olyan szorosan, hogy valósággal fulladozott alatta. És én nem tudtam lekapni a hajamat az: arcáról, mert nem tudtam a kezemet megmozgatni, annyira össze voltunk préselve, sőt ő maga sem tudta lesöpörni ezt a hajat, mert ő is be volt préselve. Ami megmentette — idézőjelben — az életünket, az az volt, hogy megfordult a szél. És az, hogy megfordult a szél, ez nagyon jó volt mindany- nyiunknak a szó távolabbi értelmében is, mert végül is az ötvenes évek elmúltával, nem kelL.úgy tekintenem magamra, mint aki megszűnt költőnek lenni.

2SV&1-, :;r; 1

jBShli Tehát ágy Keyes története, alakja kétszeresen is segített.

f.gBUí neasve 1

Keyes: tehát .kétszer is segített nekem. A háborús élmények feldolgozásában is esi a&röfevenes >évek élményeinek feldolgozásában is. Fontos ám ez a segítség. Már emMtettüké hogy nekem, de sok más költőnek is, szükségünk van egy bizonyos távolságtartásra az eredeti élménytől, hogy egyáltalán a formaadást -megkísérelhessük. Hisz van abban valami nevetséges, valami teljesen paradox,,.hogy valaki legnagyobb emócióit, legnagyobb megrendüléseit úgy rea- •g á l j a lé, hogy leül az íróasztal mellé, és rímeket kezd keresgélni. És megtalálja azt a rímet, hogy asztal, mint hívórímet és megtalálja a válaszrímet, hogy vigasztal. Vagy éjben és mélyben — és így tovább. Van ebben valami frivolitás. Ezt a nevetségességet, amely a művészetek gyökerénél tanyázik, maguk a költők is ki szokták, csúfolni, én magam is nagyon jól érzem énnek a paradox groteszk mivoltát, Ugyanakkor érzékelem messzebbre nyúló alapvető emberi lehetőségeit is. Mert ez az eltávolítás, az érzelemnek ez a fajta átvezetése hosz- szabb kábelekbe,, a művészet kábeleibe, ez voltaképpen az öngyógyításnak egy útja. Nem állítom,, hogy az öngyógyításnak egyetlen útja a művészi, de hogy a művészi akár, modellje is lehetne az emberi psziché öngyógyításának, azt nagyon ds valószínűnek tartom. Ezért is hálás vagyok Keyesnek. Olyan hálás vagyok neki, hogy igaz ami igaz, még egy verset írtam róla. De az már csak egy nyúlfarknyi kis lírai epigramma.

94í!