Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 11. szám - "Költészet és valóság" (Nemes Nagy Ágnessel Villamos című verséről beszélget Kabdebó Lóránt)
leteket közöl, az akkor található és lehető leghitelesebb részleteket Sidney Keyes haláláról, többek között a költő afrikai katonai parancsnoka leveléből idézve. Így szól, ez a levélrészlet: „1943. április 29-én a zászlóalj megtámadta a 133-as magaslatot, Sidi Albdu-lalh közelében. Ebiben a támadásban Sidney százada is résztvett. Ez a század1, a C jelzésű, az éjszaka folyamán sikeresen elérte célját. Századparancsnoka hajnaltájt előrelküldte Keyest egy őrjárattal, hogy derítse föl, vannak-e előttük németek. Ez a járőr nyilván egyenesen belefutott az ellenségbe, amely éppen ellentámadásba fejlődött fel a 133-as magaslat ellen. A járőrből a mai napig senki sem került elő, és amíg meg nem találtam Sidney sírját, azt hittem, hogy fogoly. A C század ellen indított ellen- támadás sajnos sikeres volt. Igen sokan estek el és kerültek fogságba közülük.” — Vagyis: éjszaka történt a dolog. Hajnaltájt, ahogy a parancsnok mondja. Keyest járőrbe küldték, váratlan ellentámadást kaptak, és ottmaradtak mindnyájan. Mindezek a motívumok nálam is megtalálhatók, nálam, aki ezt a verset úgy írtam, hogy halvány fogalmam sem volt természetesen Sidney Keyes halálának körülményeiről. Most kérdezzem azt, hogy akkor hisz a telepátiában? Nézze, hogy is mondjam csak? Nem tartozom hívei közé, soha semmiféle személyes tapasztalatom a telepátiával nem volt. Zárójelben fönntartom persze annak lehetőségét, hogy tudományosan is igazolható hipotézis. De nekem személyesen nincsen telepatikus élményem, amiért hálát is adok az istennek. Mert borzasztó lehet úgy élni, hogy az ember állandóan zsákmánya és kiszolgáltatottja legyen olyan érzéseknek, amelyek erősek ugyan, de bizonytalanok. Nagyon kellemetlen dolog lehet, nem vágyom telepatának lenni. És nem is azért hozom fel ezt a különben érdekes esetet, mert a telepátiának kívánok vele adalékot szolgáltatni. Inkább arra akarnék adalékot szolgáltatni, hogy költészet és valóság viszonya még annál is komplikáltabb, mint ahogy gondoljuk. És azt hiszem, hogyha egyetlen egy betű nem egyeznék az én versemben az igazsággal, vagyis a tényleges, megtörtént eseményekkel, ha én szegény Sidney Keyest egy nagy délelőtti csata folyamán kísértem volna el a haláláig, kölcsönös nagy ágyútűzben, például hogyha hiányoznék a halálából a személyes, a külön veszélynek a motívuma — hiszen járőrbe küldték, ezt én is megírtam — tehát hogyha egyetlen egy motívum se volna azonos a megtörtént eset és az én versem között, még akkor is maradna valami igazságtartalma, valami valós rétege a versnek, egyszerűen nem más, mint a költő halála a háborúban. Ez az éppen aktuális második világháborús költőhalál és a mindenkori költőhalál a háborúban, úgy gondolom, olyasféle igazságtartalmat, messzebbre nyúló jelentést hordoz, aminek ábrázolásában a körülmények véletlen egyezése tulajdonképpen csak akddenciának tekinthető. És akkor épp ebben a versében, ahol a költőhalál motívumot akarta idézni, miért éppen egy távoli, alig ismert — akkor még verseit is alig ismerte — költőnek az alakját építette versébe, hisz nem egy személyes ismerőse közvetlen vesztesége is volt. Ez mély kérdés, és magam is gyakran gondolkoztam rajta, hogy miért érint engem a Keyes halála, és miért nem teszem bele versibe, dolgozom fel, írom ki magamból a sokkal közelebbi haláleseteket, amelyek száma légió. Aztán lassan rájöttem, hogy éppen azért. Emlékszik maga arra az Arany János versre, 946
