Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - "Költészet és valóság" (Nemes Nagy Ágnessel Villamos című verséről beszélget Kabdebó Lóránt)

Egy afrikai ház emelkedik a mélyből, fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány, a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl, kis szalamandra ül a fotel hajlatán.

Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit, polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő, s lassan penészedő bélését, szíjait, mint teknősbéka holt tetemeit a teknő.

Mindig utat javítanak.

A kövek szinte talpig érnek a ritka lépcső-rács alatt, s hogy a villamos egyre ráng, közelcsúsznak az elefántbőrű, gyűrött aszfalt-lepények.

S mint aki hirtelen egy babérfában ébred, és érzi bőrnemű, fekete lombjait, úgy roppantják körül a ház falát az éjnek hatalmas ágai. Itt járt a fiú, itt.

Szatyorban egy cafatnyi hús, átüt a vörösbarna lé, s egy könyv: A dialektikus... már haladunk a híd felé, a rendőrsíp véknyan sivít, lent idegen uszályhajó hordozza apró házait, tetők, muskátli és a szélben csíkos zsebkendő a kötélen, s a matrózok égszínű blúza, mintha olasz kisváros úszna ■—

Éjjel indultak el. A ház fala derengett, különben semmi fény. Az ösvényen, elől, terepjáró súlyos talpa vágja a rendet, reccsen a sarju-fa, a fű hevsegve dől.

Mögötte az a pár tompított zajú gép, nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése — a benzin sem zubog, de forró szaga még emlékezik a nap émelyítő hevére.

Fordul a híd, lejtősödik, nekilódul a szédület, feszülj kéz, görcsösülj izom, ott fent a budai hegyek, egy pillanat, futnak az ívek, s nem nyújtózhat a megfeszített szem megváltó hajlatukon —