Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Egy népmonda feldolgozása - Paródiák II.
lis-gazcLasági alapjuk nincs, bárha a vázalatti élet (Poszeidón vagy később Neptunus vezetésével) a fenti szárazföldi társadalom hierarchiájához hasonlóan van megszervezve. Az ember tehát a víz mélyét is saját teremtményeiben népesíti be, amiként az egeket. Menekül a félelemtől a természet iránt és megteremti azokat a lényeket, amelyektől ugyancsak félni fog. Mint amikor kitaláljuk a puskaport Schwartz Berthold módjára (hogy a kínaiakat most ne említsük) — aztán megijedünk saját találmányunktól, amelyet pedig azért találtunk ki, hogy fegyverünk legyen a félelem ellen. Annyira megijedünk tőle, hogy szétrobbanunk bele. {Lásd szegény Sdhwartzot.) E gondolatmenet, bár nem illik egészen bele abba a képbe, amely az ifjú, majd később öreg Hegelt jellemzi, mégis idéznünk kell, hogy a közértés empátiás konszenzusainak harmonikus konszonanciáit jobban együttérezzük, lássuk, halljuk, tapintsuk és ízleljük. Eme elvi alapvetés után rátérhetünk a konkrét analízisre, amely virtualiter, sőt — immamenciálisan tartalmazza a közértés látenciáit. Mert az nem kérdés, hogy épp a közérthetőség ama kapitális princípium, amelynek problémája a centrumban stabilizálódik. II. Távol attól, hogy valamiféle újpozitivizmus, apolitizmus vagy éppen eklekticista szinkretizmus híve volnánk, vagy a minuciózus filologizmus, netán moralista psziohológizmus csapdájába esnénk egyfelől, ám kikerülve a szkeletista strukturalizmus objektivizmusának Szkhülláit is— a szociális utilizmus principiális ágának talaján állunk. Pragmatizmusunk elvisége semmi más, mint az eszmék gyakorlatiassága, és ezzel egyensúlyban a gyakorlat eszmeisége. A mérleg nyelve áll tehát. Ellenfeleink azt mondhatnák: de hiszen, ha egy eszmében ennyire nagy az egyensúly, akkor általa a mérés lehetetlen, mert ahhoz, hogy mérjünk, a serpenyőnek valamelyik oldalra kell süllyednie, és a másiknak közben emelkednie muszáj. Erre a gyermeteg érvelésre csak annyit mondhatunk: az igaz, hogy a mérleg erre vagy arra billen, ám ki állíthatná azt, hogy a mérleg pártatlan. Épp a súlyosabb oldalára áll, amennyiben azt mutatja súlyosabbnak. Am van, akinek nem a súlyosabb, hanem a könnyebb kell. Így viszont azt is híven mutatja, melyik a könnyebb. Ez alól egyetlen kivétel van: ha egy kiló aranyat és egy kiló tollat teszünk mérlegre. Ilyenkor a mérleg nem állapítja meg a könnyebbet, mert egyensúlyban van a kettő. Márpedig tudjuk: az egy kiló arany a súlyosabb, ha ugyanolyan kis térfogatú tollal mérjük össze. Ám ez a mérleg nem a térfogat és a súly összefüggéseit, hanem csupán a súlyt méri. Mi a mérlegre mindig ugyanazt a súlyt tesszük mindkét oldalra, mindegy milyen térfogatúak a mért mennyiségek. Ettől állhat a mi mérlegünk. De vajon áll-e? Kétségtelen, ha akármilyen kis levegőmozgás támad — a nagyobb térfogatú testbe jobban belekaphat, mint a kicsibe. S máris ez utóbbi lesz (a szél erejétől segítve) súlyosabb. Így tehát el kell vetnünk az áUó mérleg képletét. Mérjük tehát meg — más szemével! — a neptunizmus hazai törekvéseit. (A magunk szemében a szálkát bölcsébb észrevennünk, mint más szemében a gerendát.) Íróink igen hajlamosak arra, hogy mindenféle vízi-gyökereket keresgéljenek 86
