Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 1. szám - Páskándi Géza: Mit ér a kecske, ha magyar? Egy népmonda feldolgozása - Paródiák II.
írásaikban. Am arra is, hogy az iszapot hozzák lel a mélyből ahelyett, hogy aranyhalakat mutatnának föl markukban. Miféle gyöngyhalász az, aki gyöngyért ment le és boldogan mutatja föl az iszapot? A rothadt .gyökereket?! (Milyen undorító szó is ez a gyökér. S mennyire gyanús.) Jó, jó, mondhatja az író, de mi nem vagyunk gyöngyhalászok. De iszapvadászok se! — vághatjuk hozzájuk egészen tárgyilagosan. Sőt: gyökérvadászok se! És miért kell egyáltalán vadászoknak lenniük, ki invitálta vadászni őket, ez nem az ő mesterségük. Egyenesen érthetetlen, miért szállnak oly mélyen alá, miért süllyednek mélyre ezek az írók, miért mennek víz alá, amikor a téma itt hever az utcán, a száraz- földön, a porban. Miért mennek oly távolra, amikor a közel annyi mindent kínál. A vízitörténelemben búvárkodnak, holott a jelen porát kellene elfújniuk telitorokból (és tüdőből) és a jövő egébe fúrniuk pillantásukat, amelyben a meghódított kozmikus csodák csakis reánk várnak. (Békés célokkal.) Mégha halásznép volnánk? De mi az, hogy mi halásznép vagyunk? Jónás a oethal gyomrában sem mert efféle merész és vérködös kijelentéseket tenni, pedig neki enyhén szólva lett volna oka: egyszerre volt halász és csalétek, amit bekaptak. A nép szó elől el kell hagyni az efféle jelzőket, mert hamis képet festenek róla. (1x3vas nép stfo.) Egyik kitűnő (formaművész) költőink ezt írja: Ö te vízi balettündér Balatonba beletűntél... Tegnap árvalányhaj, ma balett-tündér. Am, ha legalább tudnánk, hogy melyikre gondol: a pécsi, a londoni, a moszkvai vagy a párizsi balettra, ám mindez homályban marad. A tündér fogalma is anakronisztikus. Avitt nosztalgiákat fejez ki. Mesei elem, amikor ma már robotemberekről, infra-hangról írnak csodálatos népmeséket. Szálló békanyál és virágmagok helyett a kozmikus port éneklik lenyűgözően. Belterjes ez az irodalom, mert a külterjes mezőgazdaság provinciális képeiből merít. Ahelyett, hogy az autókat, motorokat énekelnék. S ha valaki azt mondaná erre, hogy a formalista Marinetti is az automobilt énekelte, azt válaszolhatjuk: mindenről lehet énekelni progresszíven, és regresszíven (itt anti- progresszíven, konzervatívan.) Azt olvassuk az egyik írónál: „Az ángyommal feküdtünk a szekérderékban.” Mi az, hogy szekérderók, talán „derék szekér”, mi az, hogy „ángyom”, talán „ágyon”. Már csak a térdkalács hiányzik! Miért nem írtunk úgy, ahogyan a konszenzuálás stiláris demokratizmus programja óhajtja, melyet épp a publikum, a nép fogalmazott meg. (Anélkül, hogy uszályában kullognánk.) Minden megbecsülésem, fenti íróké, de lehet-e így elmerülni a provinciális Nihilben, amikor egy sokkal nagyobb, Kozmikus Provincia vár bennünket: a világűr. Ott keresse meg az útiporos fűzfánfütyülőt a barázda billegetőben, igen, ott a relativitás örök birodalmában, a kozmikus porban, ne pedig a kovászos ugaron, ahogy hangoztatják. (Mennyivel más az űrporos irodalom!) •Nos, valahogy így írt volna néhány tíz évvel ezelőtt egy kritikus a nep- tunizmus honi irányzatáról. (Mely újabban a kecskekörmöket fedezte fel magának, immár jóval több joggal. Hiszen ez mégiscsak mutat valami összefüggést állattenyésztésünk mindenkori kérdéseivel, másrészt a külterjes és a belterjes gazdálkodás egyensúlyát is kifejezheti napjainkban. A külterjes belkereskedelem és a belterjes külkereskedelem és ipar problémáját is per tangentem etcetera.) 87
