Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - VITA - Berkes Erzsébet: Hatot vagy vakot (jegyzetek Spiró György drámáiról)

LEHET-E JÁTSZANI?

IV. Mottó:

„öregem, mit vagy annyira oda? Ahhoz képest, hogy mit szólhatnánk, igazán semmit sem szólhatunk.”

Spiró: Szüreti előzetes

VITA

Ha Spiró-darabot kap kézhez valamely színház dramaturgja, vagy szerencsésebb esetben — mert kiadták, — az olvasó, többnyire iszonyattal megtorpan már a szereplő-listánál: hogyan, negyven szereplő? Sőt már nyolcvan? S ettől fogva azzal a bizonyossággal olvassa a szöveget, hogy az nem való színpadra, tehát meg sem engedi saját fantáziájának, hogy nekilóduljon s belül, a recehártya színpadán mozgásba hozhassa a szereplőket. A Hannibál megjelentékor, majd A békecsászárt olvasva döbben csak meg az ember, mennyire igaza van Spirónak akkor, amikor bemutatott, vagy antológiákban kiadott darabjairól azt nyilatkozta, hogy éppen azok a gyengébb művei, azért is jelenhettek meg. Dölyfnek tetszett, holott tényekről van szó. Arról, hogy a magyar színjátszás „utánjátszó” jellegű. Vállalkozó szellemének nemcsak az anyagi megkötöttségek, nemcsak a „műhelyek”-ben eluralkodott kényelmesség, hanem a konvenciókra kapatott nézők is korlátot szabnak. Aki olyanba fog, amit nem sodort elébb hozzánk a világhír, vagy a megszokás, az eleve kirekesztett.

Itt most se célunk, se módunk, hogy kellően ostorozzuk a honi színi állapotokat, mindössze azért említjük föl, hogy értelmezhessük a Spiró-darabok egyik fogyatékosságát. Jelesül azt, hogy a sematikusra egyszerűsített szerepek föladat nélkül hagyták a színjátszás nélkülözhetetlen „kellékét”, a színészeket. Ha ugyanis Spirónak módja lehetett volna már korábban arra, amire saját rendezésekor, a Kal- márbéla színrevátelekor rá kellett jönnie, akkor nyilván szerencsésebb megoldásokat is talál. Mi tetszett ki, s lehetett tapaszalata Spirónak, mint rendezőnek, mint eljátszott dráma szerzőjének? Az, hogy éppen főhőse, az egyetlen jellemvonással meghatározott szereplője vált színpadon érdektelenné. Azok a verbális ötletek, amelyek — olvasva — nem egyszer szellemi élvezetet szereznek, visszhangtalanul pukkadnak el a játszó személyek ajkáról, s egy néma jelenlétnek, fölvont szemöldöknek nagyobb a súlya, mint valamely okfejtésnek. Ugyanígy van okom föltételezni, hogy színpadi megjelenítésben monotonná szürkül A békecsászár is. Ha a dikció megtartja primátusát, akkor szavalatokban fúl ki a játék, ha pedig valamely rendezés a látványossággal próbálja élénkíteni a színpadi spektákulumot, akkor revűvé zül- lik a gondolatmenet. Annak a dicséretes absztraháló képességnek, amely gondolati egységet ad ennek a drámai költeménynek mindenkor határt fog szabni az érzékelés számára szolgáló színházi előadás, illetve az erre „bejáratott” befogadói gyakorlat.

Annál is inkább, mivel Spiró kevésbé bízik a színpadon megvalósítható meta- jelekben. Napszakot, helyszínt, reagálást — mindent kibeszél, mintha Moliere óta nem változott volna a világítás, mintha Shakespeare óta nem alakult volna át a szcenika, mintha szemvillanások, gesztusok kiemelésére nem volna mód szövegtelen effektusok által. Ez a mindent én akarok kimondani mohósága teszi túltengővé szövegkönyveit, s terhelik meg fölös archaizmussal a dikciókat. Helyenként paródiába illik az, ahogyan a verselés kedvéért beszélteti a szereplőket.

Ugyanígy túlzottnak tetszik számos „kelléke”, utasítása. A stratfordi mészárost is megszégyenítő mennyiségben hullik az ember, foly a vérpatak, mi által egyre edzettebbekké válunk az előszámlált borzalmak iránt, egészen az apátiáig. A túlzás nemcsak drámai, hanem drámaírói vétek is: ha mindenki a lét határán gyilkol, szitkozódik, hörög, nem marad, mit észre venni.

Mindezt természetesen igen jól tudja Spiró is — másoknál. De ahhoz, hogy az alkotó belső tudása teremtő biztonsággá váljék, át kell menni azon a keskeny mezsgyén, ami a szó és a tett között van. Meg kell találni a leírt darab és a játszott darab közti különbséget. Így tehét a címben feltett kérdésre csak annyi a válasz: ha nem lehet is — kell! S viszont! Spirótól is csak így várható, hogy szellemi szuveré- nításának megtartása mellett alkalmazni tanulja azokat a bevált fogásokat, amelyek nélkül — bármit újítson is a szerző — nincsen színjáték.

889