Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - VITA - Berkes Erzsébet: Hatot vagy vakot (jegyzetek Spiró György drámáiról)

kallódó Káró királyé (mesejátéknak álcázott abszurdoid példázat, amelyhez fogható Száraz György és Páskándi tollából is fölös mértékben napvilágot látott már). De a szerző saját rendezésében színre vitt Kalmárbéla sem mutatott olyan konfliktus- magot, amiből szabályos szerkezetű dráma kikerekedhetnék. Spdró — részben az epikus drámákra, részben az abszurdokra emlékezve — mind erősebben fölhagy a drámai cselekmény-szövés elfogadott szabályaival. Beéri annyival, hogy a meghatározott tulajdonságú jellemeket megforgatja néhány szituációban, vagy önleleplező dialógusban, esetleg olyan — nyilvánvaló mondvacsinált küzdelemben — ahol azoknak teljes színpompájában kibontakozhatik amúgyis tudott jellemvonása. Szemmel láthatóan mulattatja az a kimeríthetétlennek tetsző mélység — méginkább sekély- ség — ami a szimplaságban is rejtőzhetik. A Balassi Menyhárt hősei csak az unalomtól szenvednek. De mennyire ötletesen válnak aljasakká ebben a sivárságban! Szinte a néző — azaz olvasó — is belefárad már a moralitások leegyszerűsített dramaturgiája szerint működő cselekmény meglepetéseinek követésébe. Alkatához illő szerkezethez A békecsászár-ban jut el Spiró. Már nem törődik azzal, hogy cselekményt kreáljon, hogy konfliktust^ teremtsen, mozgásba hozza majd tartsa az el- mondandókat. „Beéri” annyival, amennyi mozgást a vizsgálat s az ahhoz szükséges kísérleti anyag, anyag-mivoltánál fogva eleve ad. Szereplők tűnnek föl, majd buknak a homályba, hogy vagy újra vagy soha elő ne kerüljenek. Sorsukból már régen nem az egyénített különös izgatja Spirót, hanem az egyetlen tulajdonsággal, mintegy allegorikussá tett törvényszerűségek. Nem drámai-dramaturgiai a szöveg logikája, hanem költői. Egy — helyenként csapongó — gondolatmenet érzéki kivetítése abban a rapszodikus asszociáció-rendszerben, amely mindig is ott kísértett a Spiró- versekben, illetve drámái hátterében. „Látomás a történelemről” — mondhatnánk műfaji meghatározásképpen, « ezzel legalább olyan erősen kötnénk Goethéhez, Ma- dáchhoz vagy Miltonhoz, ahogy jelezni is szeretnénk, hogy különbözik tőlük. Spiró valamennyi fölsorolt „rokont’’ alaposan ismeri, s jó okunk van tudni, hogy a lengyel példákat minden bírálójánál alaposabban. így tehát csak jelezni bátorkodunk, hogy a Miczkdewictől Mrozekig terjedő — hol költőinek, hogy abszurdnak mondott — dramaturgiák fölszabadító hatása kétségtelenül érződik A békecsászáron■ Ami viszont mindezeknél a lehető hatásoknál erősebb és a művet teremtő indulatot jobban minősíti, az magának Spirónak a költői ereje és önfelszabadító képessége. Ahogy a fentiekből talán már kitetszik, évek óta egyetlen dolog izgatta. Az, hogy magát az emberi létet a történelmi folyamatosságot, az azt mozgató erőket megragadhassa. Hol erősebben, hol kevésbé szakított azokkal a konvenciókkal, amelyek az emberi cselekvést legerősebben, rnert közvetlenül bemutató műformában, a drámában érvényesek. Érdekes, de alig előadható darabok kerültek ki tolla alól. Most, amikor teljességgel függetlenítette: magát az elfogadott, a kanonizált szabályoktól, sikerült megér zékítenie maradék nélkül a történelemről vallott fölfogását. Nyilván nem izgatta már az előadhatc'iság gondolata. Ehhez a drámai szöveghez majd másfajta rendezői — vagy filmes — eszközök kellenek. A szerkezet egyetlen gomolygó füst- folyamra emlékeztet, amely nem a megszerkesztettség, hanem a folytonos, a befe- je.zhetetlen révén tudja h ordozni az írói eszmét.

Az értelmesség hiányáról azonban — a dekomponáltság látszatát megtartva is — csak értelmesen, tehát komponáltan lehet, illetve érdemes beszélni. Spiró részben a beszélő nevekkel, részben az egymást váltó jeleneteken belül megvalósított vaskövetkezetességgel éri ezt el. Többnyire arra is ügyel, hogy a gomolygó sorokat váltogatva érvényesüljön a;i ellenpontozás, vagy az erősítő egymásra felelés elve. Még az érzelmi irrealitások forgatagában, az éjszakai boszorkánybál képeihez is tud ilyen szellemű rendet teremteni: az érzelmi jellemzők egybevágnak a napvilágnál, tehát racionálisan vállalt jellemvonásokkal. Mindenkiből csak olyan pokol szabadul el éjszaka, amilyenre nappal, a tudatalattiban is fogékonyságot sejtetett. S ahogy a szerkezet, úgy a jellemek esetében sem keres szokványos megoldást. Illetve a legszokványosabbnál marad: a beszélő név — maga a tulajdonság. Sémák? Igen. De hallatlanul sokféle sémák.

888