Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - VITA - Berkes Erzsébet: Hatot vagy vakot (jegyzetek Spiró György drámáiról)
azokat a szereplőket, akik kifejezhetik, hogy miféle komponensekből áll össze társak és alattvalók kellően le nem becsülhető világa. Spiró szokatlanul nagy szereplő- gárdát kénytelen tehát mozgatni részben azért, hogy kitessék: hányféle akarat és érdek kavargásából áll össze a kiismerhetetlennek tetsző Végzet, részben pedig azért, hogy a vezérek sokoldalúsága, kombinációs képessége kitessék. A Shakespeare-i királydrámákhoz hasonló dramaturgiai megoldásokkal él. A szereplőket egyetlen vonás, egyetlen akarat jellemzi, amit vagy jóelőre mások kimondanak róluk, vagy maguk közölnek magukról, mintegy a szövegbe ágyazott szerzői utasításképpen. Amikor viszont úgy érzi, hogy még mindig informálni kell a nézőt, akkor a bevált dramaturgi fogással él: Confident állít a szereplők mellé, s oly gyanútlannak tünteti föl őket, hogy az már jellemükkel alig is magyarázható. Gondolok itt arra, amikor Hannibál megmagyarázza Mannónak viselkedése lényegét, jóllehet az éppen az ellene összeesküdött tisztikar vezetője, vagy amikor Scipió megvallja titkárának s másoknak a dolgok hátterét. Sem Scipióról, sem Flaminiusról nem tételezhettünk föl ekkora óvatlanságot. De a szükséges információk nyilvánosságra hozatala mégis elkerülhetetlen: a nézőt kell beavatni. Igaz, módja volna erre a szerzőnek a hagyományos magánbeszéd alkalmazásával is, de ezt mindvégig kerüli a játék. Nyilván azért, mert az óhatatlanul belevitt volna a „lelkiélet” ábrázolásának utcájába. Márpedig Spirót sem itt, sem más darabjaiban nemigen érdekli, hogy „közben” és „belül” mit élnek át a szereplők. A nagy szereplő-gárda, a gyakori helyszín-váltások ezúttal is arra szolgálnak, hogy az idő múlását kifejezzék, s módot teremtsenek arra, hogy a bukás természetéhez illő lassú érési folyamatot ki lehessen fejezni. A drámai fikció tehát a gondolkodói dilemma szolgálatában áll: folyamatot kell kifejezni, nem pedig egyetlen sorsdöntő lépés drámailag koncentráltabb helyzetét. Evégből válnak leegyszerűsítetté a szereplők és epikusán illusztrálóvá a helyzetek. A Kőszegők némiképp hasonló megoldásokkal operál: árnyalatos jellemrajz a két főszereplőnek jut részben azért, mert ők a cselekmény mozgatói; Jurisiccsal kivételt is tesz a szerző: monologizál, minthogy elő kell készíteni az erkölcsi döntését, ami csakis benne magában érlelődhetik meg. De motiváltabbak a mellékszereplők is: a Szakács, Jónás vagy a Diák nemcsak azért színesebb jellemek, mert többször lépnek színre, mint Mannó vagy Hamiilkár, a korábbi dráma mellékszereplői, hanem azért is, mert bizonyos döntési helyzetek jutnak nekik s ezekben bonyolultabban viselkednek, mintha egyetlen tulajdonságuk volna csak, tehát „fejlődnek” is; a többi — itt is fölöttébb népes — szereplő azonban csak egyetlen akarattól, egyetlen érdektől mozgatott: Jurisicsné a meg nem értett feleség, Kleinitzné a hódolatra vágyó liba, özvegy — kéj vágyó, Gazda — leánykereskedő; Tolvaj — lop, Grabec a hatalomvágyó buta katona; Kézdi cselszövő, Ibrahim besúgó stb. Spiró nem tesz mást, mint megnézi, hogy a különféle drámai helyzetekben hogyan viselkednek, mint marad állandó ezeknek a figuráknak a „jellemtelensége.” Az analízis kedvéért azonban drámai helyzeteket kell teremteni: Ahmed a voltaképpeni mozgató. Előbb az elvonulás1 fölkínálásával, majd az „áltámadás” riogatásával teremt helyzeteket a többiek számára, miközben a drámai tét nem más, mint az, hogyan sikerül a két — minőségileg ma- gasabbrendű barátnak — megmentenie önmagát a rájuk osztott szerep, a hatalom szorításából. A drámai fikció meglehetősen vékony, helyenként annyira gyenge, hogy Spirónak idegen anyagot is igénybe kell vennie a tovább-moccanáshoz. Grabec királysága, a hülyénél is hülyébb török vezérkar, vagy Kleinitz levele nélkül bizony megállna — tétlenül — egy-egy szereplő, el-kihagyásuk esetén nem csorbulna ugyan a gondolati analízis, csak éppen annyi tetszenék ki: a szerzőt távolról sem izgatja a vár föladásának kérdése. A vizsgálati anyag, a statikusan is fölsorakoztatható metszetek azonban irodalmi kényszerűségből kell hogy úgy — vagy kvázi úgy — szerveződjenek, mint a drámákban szokás. Ezért kell mindújra bekövetkeznie valaminek, ami folytán úgy látszik, mintha küzdelem esete forogna fönn. De bármilyen ötletbőséggel osztja is a szerző a fordulatokat, mégis minden szituációt újra kell indítani. A konfliktus, a dráma egészét mozgató összeütközés ugyanis vérszegény. Még drámaiatlanabb a szerkezet a Balassi Menyhárté, vagy a több éve kéziratban 887 VITA
