Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - Mándy Stefánia: Vajda Júlia útja (tanulmány)

sík pólus jegyében építkezik. A puhán kezelt fény-árny kontraszt a szénrajzokon, a finom vonalhálózatok, vízszintesen szőtt pasztell formák, gyengéden hullámzó vonulatok hűvösebb kék-zöld koloritjukkal a valóság passzívabb oldalát akarják kifejezni. A fold—víz—ég egymást szublimáló hármas horizontja is erre vall. Az elemek, a színek, a diffúzabb és képlékenyebb alapanyagok azután megszilárdulnak és habár maga a város (urbs) és a sziget (insula) még a matriarchális világból emelkednek ki, magának a tengelynek a keresése, a mind határozottabb formát öltő kiszögellés később újból az első pólus felé lendül. Jó példa erre éppen a Barna sziget, amely energikus átmenetet jelent egy zárt, pregnánsabb kifejezésmód felé.

1970 tájára esik ez a fordulat. Az első feltűnő szimptóma, hogy megjelennek a fejek. Arcnélküli, síkban festett, igen egyszerű és mégis titokzatos képletei ezek a női lét másik, árnyékba borult felének. Ez a rejtőző önkeresés, a profil túloldala egy másik létben, talán Virginia Woolf Orlandójának távoli festői analógiájaképpen és végül már nem szürrealisztikusan, hanem absztrakt módon ölt majd testet. Tömbökbe tömörülő, gazdag koloritú periódus következik.

Vajda Júlia — nem is gondolva ekkor az előző, Mávag-periódusra — maga fogalmaz így a nagy kréta-korszak után: ,.Abban a valóság egyik pólusát akartam megragadni: a feminint (vízszintesek, szőtt formák, vonalhálózat — lágy, vízszerű, hideg, passzív). Ezt követőleg inkább a lét maszkulin pólusát akartam kifejezni (diagonális, kör, geometria — tüzes, szilárd, aktív).”

Üj fejezet kezdődik tehát. A művész definíciója ennek a döntő stílusfordulatnak természetesen csak egyik vetületét világíthatja meg, azt is csak egyetlen sugárral, mind a többi még elemzésre vár. Ezt az elemzést éppen csak hogy megkezdhetjük itt. Mert az új korszak még javában tart, egyelőre nem szűrhetünk le belőle végeredményeket. Mindamellett kísérletet kell tennünk arra, hogy több oldalról is megvilágítsuk a mind máig „útközben” lévő alkotónak jelent szólító, új tapasztalatokat értékesítő erőteljes formanyelvét.

A pontból tétován induló, majd lélegzetmérő vonal rezgései fokról fokra kontúrokká erősödve, testi világot hasítanak ki a síkból, hogy végül a hosszas téri tapasztalások eredményeképpen eggyé forrasszák a belső tér fénytöréseit. Az egész, rezgésszerű, minuciózus elemi jelekből kampók, szegek, kötegek, ívelő vonalhálózatok síkrendszerévé bontakozott világ most egyszerre csak halmazállapotot változtat. Megszilárdul, teret kíván, testet ölt. Először tehát a tér törvényei szerint telítődő, s mégis' rendhagyó rendbe épülő mértani módon szabályos, vagy esetleg éppen furcsa, szabálytalan formákkal találkozunk. A súlyos tömbök, kockák és hasábok váratlan perspektívafordulataiban eligazodni mindenképpen izgalmas feladat. A balatonboglári kápolna-tárlaton bemutatott, szigorú geometrikus rendszerbe állított és rövidülésben felsorakoztatott hasábok például többnyire fordított perspektívában jelennek meg (1975). Vagyis elől keskeny, a mélység felé szélesedő, rálátásból és még két oldalról élesen szemléltetett hasábformákról van szó, olyanokról, amilyenekkel középkori orosz ikonok architektonikus ábrázolásain találkozhatunk. A párhuzamosan haladó vízszintes és függőleges sávkereszteződések rigorózus útmutatók, minden irányban végtelen felé futó kettőskeresztvonalak. Később ez a kötött egyensúly felbomlik, a vertikális lesz az uralkodó, s a zárt formákkal telített, szinte bebútorozott és mégis üres, néma várakozásban feszülő képtér mintha csak egy jelenés számára előkészített színhely volna. Ez már az absztrakt ikon belső tere, amelyet a szemlélő képzelete telít.

Vajda Júliának ebben az új korszakában jel és jelentés relációja is döntően megváltozik, a szerkezetek logikája más, új aspektusokat jelez. A formák mértana eleinte a maga puritán dísztelenségével őrzi a jelentés lényegét. Ám jelenlétük egyértelműsége megszűnik, mihelyt a különálló alapformák kapcsolatba lépnek egymással. Emellett megjelennek a kendők, visszahajló kárpitok, lebbenő drapériák. Mozgásuk a várakozás rejtelmét keltik bennünk. A tér láthatatlan lakóinak felbukkanását remélve, a fantázia jelzései gondolatébresztőbbek. Ki él a zárt falsíkok között, és vajon az ember nélküli néma tér megőrzi-e továbbra is nyugalmát, vagy drámai víziók feszítik-e széjjel? Ki lépked majd végig a Zöld lépcsős kép-en és merre tart? Távozóban, vagy érkezőben teljesül-e a sorsa?

878