Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - Mándy Stefánia: Vajda Júlia útja (tanulmány)

Az örvénylő vonaljáték az ötös tagolás c. szénkompozíción lecsillapodik és a labirintikusan ívelő vonalkötegeket itt sűrű, sövényszerűen egymás mellett sorakozó vertikálisok váltják fel a három felső zónában. Lent még ott látjuk a sötét felszín alatt csöndesen hullámzó mélység vizeit, bennük a kosarasán kigyúló fényszövétnek- kel. Ilyen öntudatlan centrumjelző formát Vajda Júlia legtöbb kompozícióján felfedezhetünk. Később, amikor művészi kutató munkája mindinkább tudatosul, a problémamegoldások útja is fokozatosan tisztázódik. Az archétípusok szimbolikája akárhányszor megváltozhat a mitikus történelem megannyi rétege, korszaka folyamán, de aki éppen ezeket a változásokat akarja átélni és kifürkészni — annak már valódi tudása kell hogy legyen a felkutatandó centrumról. Arról a középpontról van szó, amely felé tartva, vagy amely felől elindulva a vergődő, tétova vagy csapongó formák folyamatosan organizált egésszé rendeződnek. „Ha a teremtés aktusa teszi a még rejtettet már megnyilvánuilttá — mondja Mircea Eliade — ... a káoszt kozmosszá; ha a teremtés a maga egész látható valóságában egyetlen középpontból keletkezik; ha ezért a lét minden megjelenési formája — az élettelen éppúgy, mint az eleven — csakis egy ilyen elkülönült megszentelt helyen válhat az egzisztencia részesévé — akkor világossá válik számunkra az ilyen centrumok jelentése (a világ középpontjai), a geomantikus elképzelések, amelyek némely város alapítását megelőzték, és azok a nézetek, amelyek felépítésük rítusait igazolják.”

Az ősi építkezések szimbolikáját már régen ilyen magátólértetődő középponttudatból magyarázzák. A „világ köldöke” mindig egy-egy így megjelölt centrum: valamilyen indító esemény, mitikus kezdet színhelye. Többnyire egy magaslat, égre törő csúcs, esetleg a hegyen épüt templommal. Ha a síkságon telepszik meg egy közösség, akkor maga a templom jelöli a középpontot, s úgy emelik magasba, mint egy mesterségesen alkotott hegyet.

Vajda Júlia művészetének kulcskorszakához érve, a hatvanas évek derekán keletkezett pasztellképeken úgyszólván mindenütt ezzel a problémával állunk szemben. A Gyermekrajz, a Kínai táj, a Japán táj, a különféle színű Szigetek mind a középpont, a város helye, a Bábel tornya centrális problémáinak körüljárásával foglalkoznak — vagy éppen azoknak megjelenítésével (1966—67).

így keletkeztek először a Térképek (1967). Ezek a tájrajzszerű, finoman erezett, látszólag szakadékony, porladó jelzéshálózatok voltaképpen nem mások, mint a káoszból kiemelt tájékozódási pontok. Pont- és vonalrendszerek hármas tagolásában a középpontból szerteágazó lét szerkesztettségére ismerünk. Ennek a profán - hétköznapokból kiemelt valóságnak létünk sajátos hármassága: test-, lélek-, szellem hármasegysége felel meg. A definíció taglalása helyett elég arra gondolnunk, hogy az itt reprodukált művek közvetítő rezgéseiből semmit sem fognánk fel, ha pusztán érzékeinkre kellene hagyatkoznunk. A végtelen térből konkretizált képterük a maguk sűrű jelszövetével éppen azért válhat pillantásunk otthonává, mert a fizikai léten túli egészet alakítja irányok és normák finoman szőtt struktúrájává. Csodálatos műszerünk, a szem itt nem részleteket fog fel és közvetít, és nem a puszta látványra korlátozódó embernek közvetíti azt a teljes alakzatot, amit Vajda Júlia előttünk kibont. Egész áll tehát szemben egésszel — vagy a másik oldalról nézve: egész tükröz egészet és közvetíti felénk.

Föld—víz—ég, föld—város—ég, föld—torony—ég vagy víz—sziget—ég: így nevezhető a három zóna tüköregysége. Mindebben nincs semmi kategorikus. Elnevezésük már a művész részéről is legtöbbször elsősorban arra szolgál, hogy valamiféle megjelölésük legyen.

A horizontális pasztell képsor legjellemzőbb közös vonása tehát a hármas tagolás. Szubjektíve valamilyen nyugvópont kijelölése és új letelepedés a létben. Objektíve az újonnan felkeresett belső övezet réteges azonosító mozdulatai azzal a létegésszel, amely valamenyiünk számára adott. A sorozaton belül persze ezeknek a rétegeknek nagyon sok változatával és különféle aspektusaival találkozunk. A jelrendszer sűrűségi eloszlására, a zónák arányaira, az erővonalak szerkezeti eltéréseire, a sokféle beékelt alakzat megjelenítésére és az egyes kompozíciók sokszor nagyon is sajátos koloritjára gondolunk.

876