Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - Mándy Stefánia: Vajda Júlia útja (tanulmány)

Vajda Júlia középpont-kutató világszemléletében az 1963-tól gyakran visszatérő labirintus mozzanatnak funkcinonális és jelképes szerepe van. Így, ezzel a két meg­határozó komponensével együtt válik konkréttá. A lazán felvázolt csontszerkezeteken éppúgy megjelenik, mint a növényi rostok szigorúbb rajzú metszetein, a sűrített szén- kötegű grafikákon, vagy a színes akvarell mezőkkel kitöltött, mégis oly gazdagon oldott dróthálózatok szabadon lebegtetett kacskaringóiban. A szigorúság a vizsgált tárgy struktúrájából adódik, a laza, oldódó vonalvezetés pedig a finoman latolgató útkeresők egyik módszere. Hiszen nemcsak a labirintus természetéből következő visszatérésről van itt szó, hanem az egész lét folytonosan visszatérő, ritmikusan inkarnálódó szerkezetéről. Az évszakokban, a csillagok járásában, a test felépítésé­ben, vagy az értelem összefüggő rendszereiben kutatva a középponti erőket, mindig ilyen labirintus utakon bolyong a művész és spirális pályáján újra meg újra visz- sza fog térni az eredendő kérdéshez. Innen érthető ennek a művészetnek olyany- nyira nyitott, a folytonos újrakezdés merészségével és friss erőivel átjárt, megle­petésekkel tagolt karaktere. A más-más szinten ismétlődő, s egymástól olykor na­gyon is eltérő átváltozások egyugyanazon világrend különféle fénytörései Vajda Júlia kutató pillantásának prizmáján keresztül. Először tehát visszatér az alapelemekhez. Ceruzarajzain az emocionális világ rezzenéseivel párhuzamosan már megjelennek a hűvösebb mértani jelzések is: a torony vertikálisával, a csónak vízszintezésével vázolja fel a szerkezetek indító mo­tívumait. Ebből a finoman mérő vonalszisztémából újabb periódus sarjad: nagy­méretű tus- és szénkompozíciók, valamint egy összefüggő — fehér fénytagolásokkal osztott — éjszakai szénciklus lírai világa. A nagy vízi csöndet idéző szénrajzokat a fehér sávok finom sugárzása más és más arány- és formarenddé alakítja. A külön­féle változatok táji analógiákat vagy technikai képleteket felvillantó fotogramok hangulati asszociációit keltik. Az egyik ilyen szénrajz már jól mutatja azt a hármas tagolódást, ami Vajda Júlia későbbi nagy színes horizontális krétakompizícióinak alapszerkezetére utal. Legalul széles, tömör fekete őselem sávja sötétlik, amelyet keskeny fehér fénycsík szegélyez. A középső és a felső sáv terében ez a sötét alapelem mindinkább fellazul és rezgő, egymásban gyűrűző fehér félkörök, szeszélyes ritmusban viliódzó fényjáté­kok beszélik el a keletkező világ pillanatba sűrített történetét. Mintha a világosság és a sötétség kettéválasztásának folyamatát élnénk itt át az alkotóval. Egy világkezdet és a személyes művészi lét mély lélegzetű kezdőpillanatai egy­mást áthatva indítják el a szemlélőt is új meg új utakon. Ekkoriban adódott végre alkalma Vajda Júliának arra is, hogy egészen szabadon és függetlenül dolgozhas­son. A Mávag toronyműtermében nagy lendülettel bont ki egy olyan világot, ame­lyet eddig némely periódusában még voltaképpen csak érintett. A korábbi minució­zus rajzmódszer és a felnövő elemi formák, valamint a pontozott, vonalkázott, szo- gecses, köteges grafikai kezdetek most olyan intenzitású energiarendszerré erősöd­nek, amely a technikai civilizáció vékony rétegei alól feltörő elemi, erőket a kor nyelvén tudja megjeleníteni. Az univerzum erőtereinek felkutatása, a felszökő áramok rendszerbe foglalása a drót, a szög, a fém, a vasrácsok, az acélos hálózatok materializálódott nyelvén, majd az egész nagy, aktuálisan megfogalmazott lelethal­maz szublimálása a zenei linearitás közvetlenül követhető recitatív hangján: ez Vaj­da Júlia eredendően dinamikus alkatának legfőbb és — idehaza legalábbis — magá- banálló konklúziója. Először persze a különféle rajzhálózatokon kell felfigyelni a művészben keringő áramlatok kivetülő rezgéseire. Az egyik pillanatban kisgyermek módjára körülkerí­teni a világot — de a következőben már a Kemény Zoltán fémreliefjeivel egyidejű és egyivású, sűrűn sorakozó szegecsek, vonalkévék, egymásba kapcsolódó kampók szú­rós-ritmikus disszonanciájával érzékeltetni a nem nőies század nem nőies vastra­verzeinek és szögletes építkezésének aktivitástól feszülő indítékait. Szenvedélyek és indulatok küzdelme bent és kint, majd az újra meg újra rendet teremtő hármas (olykor négyes vagy ötös) tagolódásnak szuggesztívan tömörítő szisz­témája a világ kegyetlen vaskorszakában. 375

Next

/
Thumbnails
Contents