Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - Mándy Stefánia: Vajda Júlia útja (tanulmány)
nokat). én: minderről lemondok ... és ehelyett az alázat szintjét választom — alázat alatt azt értem, hogy mindig útközben vagyok.. 1956 decemberében a két gyerekkel együtt kimegy Svédországba, ahol nővére él. Ott a lundi Zoológiái Intézetben dolgozik és csak éjszakánként rajzol. A skandináv tengerparton találkozik a határolatlan vizekkel és a vízcsiszolta, ősidőket idéző kövekkel, kavicsokkal. Ezek az új táji élmények és természeti formák inspirálják rajzait. Ekkor készíti fára festett medailonjainak nagy részét is. 1957 őszén hazatér és ettől kezdve egy ideig Mészöly Miklósék Városmajor utcai műteremlakásán dolgozik, ahol azután, Polcz Alaine unszolására, három napos műteremkiállítást rendez. Ez a kis bemutató a maga sokszínű egységével jól érzékeltette Vajda Júliának önmagáról való tudását: az igazmondást — és hogy „mindig útközben” van. De egyben nyilvánvaló lett az is, hogy ez nem „kevés”. Végig kell csak futnunk emlékezetben: mit láttunk ezen a kiállításon? Az objektív szikár ikonos alakok mellett még néhány önarcképet, valamiféle utolsó szembesítést a fiziognómiai és az epidermisz-világgal. Az ilyenfajta tükrözésből azonban már végképp nincs semmiféle visszaút a reális formák konvenciókkal körülbástyázott földjére. — És láttunk ezen a kiállításon még számos kisméretű, finom, tompa tónusokban tartott olaj- és akvarell festményt. Egy részük architektonikus és szimbolikus jelzéseket sűrített keretei közé, falak, farekeszek, rácsozatok — és néhol keskeny ablak nyílik a benti világ felé. Mellettük már ekkor felbukkannak a — szürrealizmusból kicsapódó — absztrakt vonalrendszer első mozgalmas darabjai, amelyek a világ terébe küldik a szubjektív életérzések és a képi gondolkodás szublimált vetületeit. A derűs, fájdalmas, egykedvű, dacoló, táncos vagy drámai, egymással viaskodó, mégis megtartó különös jelek a valóság minden rétegéből leszűrtek valamit, mintha öntudatlanul készülnének a nagy összefoglaló vonulatokra. Itt azonban még egy fényben, színben, anyagban és formában egyaránt változatos világ megannyi képlete: a figurális szőttesek és expresszív arabeszkek egymást átjáró ábrái, tétova gyermekrajzok és lebegő írott jelekké tisztuló for makoreográfiák sajátos együttese viliódzik mindenfelé. Az 1958-as év további kísérletei új műfajjal tágítják Vajda Júlia művészi horizontját. Az ösztönvilágból a vizuális szférába feltörő erők legnyersebb és legdrámaibb forrásai és relációi a fotómontázsok és kollázsok műfajában öltenek bizarr, utánozhatatlan formát. Jól felismerhető rajtuk az Északi-tenger élményvilágának felszabadító hatása. Olykor egy-egy elemi szín teszi még markánsabbá ezeket a már eredendően is elementáris ősjelenségeket és archaikus kapcsolódásuk titkát. Máskor pedig szürke virradat közegében lebegnek az ismeretlen világok peremén. A különféle szférák közt verdeső képzelet utolsó megnyilvánulásai ezek a montázsok. Velük több periódus, s egy sokrétű művészpálya történetének hosszú fejezete zárul le az ötvenes évek végén. A hatvanas évek elején mintha elölről kezdődne minden. Az új korszak kifejező- eszköze főleg a szén, néha a ceruza. Vagyis a belső mozgást legközvetlenebbül, s így leghívebben követő grafika rendkívül nagy lendületet ad a spontán önkifejezésnek. — Voltaképpen már a kollázsokon végképp befelé fordul a művészi intenció, s a fehérek, szürkék, feketék szuverénül formált és szuggesztívan egybekomponált alakzatai egészen új lehetőségeket villantanak fel. Ami tehát az egyik oldalról cezúrának tűnik, a másik oldalról szerves átmenetnek tekinthető. Mathieu egyik manifesztuma volt nagy hatással ekkor Vajda Júliára. Mathieu először feleleveníti a reálistól az elvont formákhoz, a képtől a jelképhez vezető utat, s olyan ismert folyamatokra utal, mint az ibériai prehisztorikum fázisai, a kínai és egyiptomi írás fokozatos sematizálódása, vagy a viking, az ír, a szibériai, a meroving ornamentika kialakulása. Majd kontrasztképpen felmutatja Wols művészetét, mert szerinte ebben teljesül ki az ezer éves nyugati festészet formafejlődésének története. Sőt mi több: Wols jelentősége túllép a művészet történetén... életműve a mi emberiségünk pillanatának legtisztább, legevidensebb és legszenvedélyesebb kiáltása. A művészet a sors tükre, mondja Mathieu, és a kő- meg a bronzkorszak művésze jóval előbb fedezte fel az egyenes vonalakat és a mértani formákat, mint ahogy a geometria tudománya egyáltalában létezett volna. Így most már arról sincs bizonyságunk, hogy 873
