Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - Mándy Stefánia: Vajda Júlia útja (tanulmány)

az ember és a kozmosz csakugyan egymásnak ellentmondó dualitás volna. Vissza kell hát térni a minden születést megelőző szabadság világába, hogy újra alkothassuk az alapvető, elemi jelek nyelvét. De hogyan?

„A rajz jelenti az első mozgást — érzi Vajda Júlia is — olyan ez, mint amikor az embrió megmozdul.” A kis, gyors mozdulatokkal odavetett apró rajzok arra törekszenek, hogy megragadjanak valamit a pillanatból. A mérhetetlen sebességgel átsuhanó érzéseket, ötleteket, gondolatfoszlányokat rögzítő rajzok úgy közvetítik énünk folytonos rezdüléseit, akár a különféle elektrodiagramok a szervezetét. A pontoktól, majd a parányi elszórt vonalkáktól a sűrű szénzuhatagokig számtalan jelét hagyja a papíron az első indulat: az indító gesztus felvillanyzó inspirációja. Persze mindig felmerülhet a kérdés, hogy vajon a lekottázás vágya vagy a perc terhétől megszabadulni igyekvő feszültségkisülések eredménye-e egy-egy ilyen mű. Valószínű, hogy a két indító mozzanat általában együtt jelentkezik, vagy éppen egymáson gyullad fel. Annyi azonban bizonyos: a szüntelenül múló és megújuló jelen leghitelesebb tanújeleivel épben ilyen korszakokban találkozunk. Az egzisztenciális napló természetesen a .grafikában közelíti meg legelevenebben a keletkezés pillanatát, s folyamatában mintegy állandó érintése a mindenkori jelenben lélegző létezésnek.

De van ennek az 1961-ben kezdődő rajzperiódusnak egy másik — Vajda Júlia önkibontakoztatása és az egész modem magyar művészet összképe szempontjából — rendkívül fontos inspiráló tényezője. „Azt mindig tudtam, hogy nekem nem a folklórénál kell folytatni Vajdát, ha őt követni akarom, hanem éreznem kell, hogy egyrészt alkatilag mire vagyok képes, másrészt, hogy ma melyik periódusát tartom a legkorszerűbbnek», és általam valamiképp folytathatónak. Ügy gondoltam, hogy az utolsó periódust — és bár metódusában nem követtem, de szellemében próbáltam követni, a fekete szénrajzokon, 1960-ban.” — Mindössze két-három olyan szénrajzot ismerünk, amely akarva-akaratlan a megtévesztésig azonosult a kitűzött irány jellemző komponenseivel, éspedig a Vajda utolsó periódusának kezdetén készült tus- és szénrajzok szerkezetével és egész jellegével. Olyan ez, mint a védőoltás: Vajda Júlia itt gyorsan átvészeli az epigonizmus minden veszélylehetőségét. Hasonló képekkel nála soha többé nem találkozunk.

Szén és szín egymásba ágyazódó rétegeiből bomlik ki most a táji, növényi, ásványi struktúrákból merőben szuverén formarenddé tisztuló mondanivaló. A sötét szénszálakkal erezett, olykor egyetlen alapszín terében kibontakozó szürke-fehér tömbformációk többnyire áttörni sejtetik a keretet, s a vágások helyén túl, képzeletünkben nőnek tovább. Ilyen, mélykék közegben szerteágazó hatalmas tereket érzékeltető kompozíció a Szakadék (1960). Valójában nem is a szakadék veszedelmét érezzük döntő élményünknek, sokkal inkább az utak és vonulások gazdag színterét, múlt-jelen-jövő egymáson átáramló rejtett ösvényeit. — Ennek a periódusnak másik jellegzetes alkotása a Szárnyas figura (1960). Nem nehéz követni az előrajzolt sötét sugárpályákon óriási ívben szárnyaló alakzatot, a visszatérés harmóniát jelentő tudatával. A fantázia kanyargó ábráit a két szárnynak nevezett fekete félgömb nagy-szerűsége fogja közre. Koncentrikus szénköreik centripetális mozgásukkal a kettémetszett forma majdani újraegészülését ígérik. Széles zöld kontúrsávjuk pedig közelebb hozza ezt az egész monumentális víziót a földhöz.

Azután újabb utazás szakítja és termékenyíti meg a munkát. Ekkori mondanivalóit gyökerében érinti a Párizsban látott Wols-kiállítás — és persze a másfél évig tartó életforma-változás, amely lehetővé teszi, hogy további művészeti kísérleteinek időt és teret biztosítson. Amikor 1963-ban hazatér Párizsból, tovább gyarapítja az ottani minuciózus ceruzarajzokat, parányi részecskékből fölépülő toll- és filctoll kompozíciókat, majd egyetlen rajzából bomlik ki Vajda Júlia ekkori labirintus-sorozata, amely nem téveszthető össze sem a szürrealisták közismert labirintus-szimbolikájával, sem az azóta keletkezett és mindezzel semmiféle összefüggésben nem lévő labirintus- katakombával, amely egészen más természetű szívós végcéltudattal zárja le a maga szakrális boltozatával Ország Lili magábanálló életművét.

874